BUDAPEST              2 0 0 9            2 0 0 8

                                          2 0 1 0

Felfújt csúzda, mászóka,  pörgők, forgók,  al- és felvilági játszótér:  Csík György  díszlete
virgonc színességével  már az első pillanatban megteremti  az oldott hangulatot.  A vörös
séf-libériába bújtatott,  egyáltalán nem félelmetes  Hádész Henrik:  Gados Béla  ármányo-
san kevergeti a kannibál-levest, a három párka heves békétlenkedés közben nyirbálja éle-
tünk fonalát.  Rugalmas eleganciával szökken a színre  Seress Zoltán,  káprázatos mozgása
hatványozza éneklését, mellyel  Dinyés Dániel  "Nő,nő,nő" songját a toplisták élére lendí-
ti.  Szabó Borbála  tömény meseszövése, ötletes fordulatai a vágyott kihívást jelentik a ki-
tűnő   Göttinger Pál  rendezőművészetének. Ütnek a dalszövegek, csattanósak a poénok, 
sűrű a tempó, szédítő a forgatag.
Az együttes elképesztő lendülettel játszik, a legapróbb mozzanat, a legkisebb gesztus is a
helyén van,  Katona Gábor  invenciózus koreográfiájának fokozott igényeit is teljesíti. Vil-
lanásnyi jelenetek élezik a feszültséget,  a mindent átszövő zene adekvátan szervül a kon-
centrált cselekménybe.  Tangó, foxtrott,  swing vagy keringő:  Dinyés Dániel  bámulatos
könnyedséggel hajózik a stílusok óceánján, kompozíciós képességeinek jellemzésére elég
egy példa: ahogy Grüllé és Haplusz kánonja,  földi halandók megjelenésével többszólamú-
vá dúsul, majd az isteni belépésekkel okeghemi multiplicitásban teljesedik ki.
Kálid Artúr  vadul meresztgeti tőrét és szemeit  Kovalcsik Anikó  batman-szárnyaiban, lá-
nyos bájait szőke parókája,  gengszter-szemüvege  sem rejti,  Telekes Péter  a nárcizmus
kórképét, később a gyermeki csalódottságot  rajzolja meg hitelesen.  Szorcsik Kriszta ké-
sei feltűnése  csak igazságosztó szerepre  ad lehetőséget,  Varjú Olga,  az emberbarátság
oldalán megpróbál ellensúlyt képezni a gonosz erőkkel szemben, de a végzetességében ké-
jelgő  Spolarics Andreá-t csak a bécsi walzer 3/4-e képes megfékezni.
A komikum tobzódása közben átszellemült szépségű Varga Anikó és Ilyés Róbert poétikus
egymásba simulása a földi-égi szférák határán,  hasonlóan katartikus a széplány visszaválto-
zásával beteljesülő Philemon és Baucis konstelláció.  Az énekben-játékban egyaránt jeles-
kedő  Réti Adrienn  és a visszafogott pantomimjével remeklő  Kardos Róbert  kettőse,  a
fiatalos tobzódás kavalkádjában,  megható kontrasztként jeleníti meg  a kortalan érzelmek
szépségét.
Göttinger Pál, mélymuzikális attitűdjéből fakadó ritmusérzékkel alkotja meg  a meseopera
arányos szerkezetét,  kimunkált ötletekkel gazdagítja, az egységes összmunka erejével tel-
jesíti ki a pompás textus lehetőségeit.  A zenés darabok rajongói  máris átköltözhetnek a
Bárká-ba,  a gyermekek pedig örömmel dúskálhatnak  a táncok, a zene, a humor és a játé-
kosság Szín-Házi özönében.

Már-már ujjongva kiáltottunk fel,  örvendve,  hogy a koncepciózus színházvezetésen  túl,
Alföldi Róbert a rendezés terén is nagykorúvá érett...  Az első negyven perc félelmetes
iramban, nagyszerűen kidolgozott ötletekkel, a dermesztő aktualitáson kívül,  Závada Pál
szövegének  minden értékét  következetesen realizálja.  Bella Máté  kongeniális  zenéje,
a Kar-én kívül mellékszerepek sokaságát kiválóan megvalósító  Soharóza-kórus és a kitűnő
zenekar közreműködésével,  tobzódó fantáziával válik  a produkció eleven motorjává.  Az
éneklésben is meglepő szinten helytálló színészek mindegyikének jut  önálló dalbetét,  a
műfajok és stílusok világában,  a musicaltől az operáig otthonos szerző a vokalitáson kívül
az átvezető, összekötő, karakterfestő rövidkékben is jeleskedik. Mindössze vonósnégyes,
három fúvós,  zongora és egy kígyóhajlékonyságú ütős  alkotja a zenekart,  a fantasztikus
komponista így is képes találó és mindig újabb színeket kikeverni.
Bár a textus inkább epikus, az erdélyi bevonulás megelevenedő epizódjai, a munkaszolgá-
latos férjjel folytatott hangos levélváltás,  az egyre keményedő asztaltársasági viták élénk
tempót diktálnak.  Mátyássy Bence,  hálásnak tűnő,  de mégis roppant nehéz, túlzásokra
csábító rövid- majd hosszú-nadrágos kamasz-szerepében iskolapéldáját mutatja  a hiteles
színészi átlényegülésnek. Az  Idegen testünk kulcsmondatai, például a húsz éves trianoni
trauma  ezerévesre kreált történetisége, vagy a zsidókérdés fröcsögő indulatai megkerül-
hetetlenül manifesztálódnak,  a családi viszonyok szövevénye is felsejlik. A szereplőválasz-
tás egyenetlen, Nagy Mari minden igyekezete ellenére sem az az önálló entellektüel, aki
igazi úri dáma,  Flórián ezredesről pedig mindent inkább el lehet képzelni, mint azt, hogy
hadakat irányít, összeesküvést szervez és hölgyek ármádiáját hódítja meg. Söptei Andrea
viszont érzékletesen rajzolja meg  a butácskán hiszékeny kispolgár-feleség pasztellportré-
ját, - ő aztán semmit sem ért ebből az egész horthy-hitlerájból...
Gáspár Kata  szuggesztív egyénisége, zsigeri hitelessége pompásan érvényesül a férfiálom
Geiger Kata megformálásában, - hát lehet egy ilyen járásnak,  ilyen izzó hajzuhatagnak el-
lenállni?!?  Mondén ruháival  Gyarmathy Ágnes segítette alakítását, ahogy Flamm Johann-
ka impozáns gallérú kétsoros öltönye is szoborszintű műalkotás.  Földi Ádám meg is tesz
mindent, hogy figurája emlékezetes maradjon,  eszkalálódó gyűlölete, féktelen dikciója,
tajtékos nagymonológja monumentálisan tetőzi az első felvonást.
Sajnos, a folytatásban csökken az intenzitás. Hiába lép be percenként más alakban a kó-
rus, amely  Halas Dóri  vezetésével a zenei és színészi együttműködés  magasiskoláját mu-
tatja be, hiába szellemes továbbra is a frenetikus zenei anyag, a nyilasterror, a tiszti szer-
vezkedés és főleg  a nyomozás kusza képei  fokozatosan csökkentik az érdeklődést.  Még
így is akadnak kivételes momentumok:  Szatory Dávid  humánus méltóságú,  embermentő
papjának nagyívű drámai kitörése,  Földi Ádám  antagonisztikus egyéniségének  romanti-
kus önfeláldozása. Persze ez nem Baradlay-testvérek esete,  az ezerszer bűnös Flamm Jo-
hann talán inkább az identitásmentő halált választja így.
Érthetetlen, hogy hogy fekhet egy legyilkolt áldozat fél óráig a színpadon,  /vegyünk pél-
dát a  Mikszáth Kálmán-térről, ahol úgy ugranak ki a felső emeletről, hogy közben velünk
maradnak a színtéren.../ Az is lehetetlen, hogy a gyönyörűen induló szerelmi aktus részt-
vevői hullává meredve fekszenek egymáson/!?!/ a következő negyedórás jelenet végéig!
Nem enyhítő körülmény,  hogy kamerázó kórustagok jóvoltából,  Gáspár Kata  húsz négy-
zetméteres premier plánban is bizonyíthatja ellenállhatatlan arcjátékának katartikus ere-
jét.
Nem baj, hogy nem jó! Akar valamit, mond valamit és kénytelenek vagyunk vitatkozni róla
és ez más esetben nagyon-nagyon kellene...

Nagyravágyó politikusnő, aki a Parlamentbe szeretne bejutni,  börtönviselt anarchista,  aki
a normális életbe vissza,  multinacionális bűneit jótékonykodással vezeklő milliárdos és ter-
mészetesen nem maradhatnak ki a melegek és a prostik.  Mark Ravenhill  színes társadalmi
szőttes fonalaiból csévéli cselekménye szálait, dialógusai találóak, minden szituáció valós, a
fordulatok váratlanok.  A jómódú hedonista fiú a leggyengébb énképű posz
Gáspár Kata tszovjet ifjút vá-
sárolja meg élettársnak,  a megnyomorított bankvezér szívósan keresi hajdani támadóját, a
filigrán rúdtáncosnő töretlen életkedvvel bukdácsol egyik pofontól a másikig.
Németh Ákos imponáló biztonsággal fogja össze az egymásba futó motivációkat, szereplővá-
lasztása korrekt,  tempója, jelenet-építése kitűnő.  Jó érzékkel aknázza ki a komikum lehe-
tőségeit, teret enged a fanyarul optimista végkifejleteknek, de halállal szembesítő képben
riadtan szembesülünk a tragédia mélységeivel. Szlávik János racionális díszlete, találékony
világítási effektusokkal párosulva,  változatos játékteret biztosít,  az ablakmosó fiú visszaté-
rő képe egy kis transzcendenciát is belop a naturális játékba.
Nagy Enikő és Bozsó Péter érdekvezérelt párosa  szépen kimunkált, egyenletes ívű alakítá-
sokban jelenítődik meg,  Törköly Levente  emberi arcát rajzolja meg a bulvár-nyilvánosság
által gonosztevőnek alázott self made man-nek. Visszafogottsága, generálpauzái, vonásainak
derűs nyugalma érzékletes portrét állít elénk, nekünk szegezve a kérdést:  - vajon tényleg
aljas indulat, mások tönkretételének morbid vágya vezérli a siker-embert?
A hedonista AIDS-beteg szerepében Szűcs Péter Pál, a minden szokványos túlzástól mentes,
briliáns karakter-ábrázoláson túl,  nagyszerű gitárjátékával,  énekével is kiemelkedő teljesít-
ményt nyújt,  megrázó végjelenete a félelmetes  "memento mori"  jeleit égeti tudatunkba.
Társa,  Csadi Zoltán, a táncos ügyesség mellett a kamaszos alkalmazkodás, a játékos felüle-
tesség, de a váratlanul támadt érzelmi viszonyulás gesztusait is kiválóan találja meg.
Hol az orra törik be,  hol a szája vérzik,  tépett állapotában valaki mindig hazakíséri,  egyik
bújából evickél a másik bánatba:  Nadia mégis az egyetlen lény  ebben a forgatagban,  aki
ki meri ejteni a száján, hogy van szerelem!  Stefanovics Angéla  angyalléptű prostituáltja,
kinek gyönyörű testének puszta látványáért is fizetnek/!/, az empátia, a szeretet, az indo-
kolatlan érzelmesség tündéri vonásait hordozza. A bakfis-tónus komikuma, a kiszolgáltatott-
ság bénasága,  az elpusztíthatatlan jóság,  a gyermeki optimizmus egyaránt lenyűgöző szug-
gesztióval érvényesül karizmatikus alakításában.
Nem rólunk szól és mégis,  sokat nevetünk és mégse, - a kapcsolatok mágikus hatszögében,
ha akarjuk, ha nem, saját sorskérdéseink is felsejlenek.

Félrevezető cím: nem az ÁVH-sok, rendőrök párban használt két nyomozói archetipusát is-
merjük meg,  hanem egy jóban-rosszban összetartó  utcai rendőr-duót.  A böcsületes bul-
várszerző  Keith Huff sikerdarabját a dramaturg  Baráthy György  csalhatatlan szimattal ta-
lálta meg, fordítása túlzások nélküli, köznépi szlengben beszélteti hőseit.  Az ismert schim-
melpfenigi ülve narrációt az abból kiágazó dialógusok vérfrissítése teszi életképesebbé.
Szóba sem jöhet,  hogy a cselekmény  bűnügyi szálakkal átszőtt  fordulatairól  beszéljünk,
inkább  kitörő örömünket  szeretnénk megosztani:  a mindvégig feszülten izgalmas előadás
két nagyszerű színészt juttat  megérdemelt jutalomjátékhoz.  Ismertségük, népszerűségük
ellenére, tehetségük koránt sincs  megfelelően használva.  Stohl András  a Nemzetiben fő-
szerepeket játszik,  de a művek és főleg a rendezők szintje  nem mérhető hozzá, a szabad-
úszó  Szabó Győző-t szinte csak a TV-ből és a reklámokból ismerik, utolsó pesti remeklése
a Bozsik Yvette rendezte, kevesek által látott Lány, kertben Apája volt.
Puskás Tamás rendezése pazar lehetőséget biztosít a fantasztikus kettős kibontakozásához,
hagyja őket alkotó módon játszani, de megőrzi a darab szerkezetének egységét, visszafogja
a szélsőségeket. Abban pedig igazán nincs hiány: a barátságban domináns Denny heves vér-
mérsékletű szupervagány, aki nemcsak férfiúi félrelépésekbe csábul,  de bizony  a védelmi
pénzek kicsikarásában is járatos. A "józan ész" embere, persze ez nála a macsó felsőbbren-
dűség,  a kemény rasszizmus és a kispolgári család-imádat  sérthetetlen mítoszát jelenti. A
széles akciórádiuszú  Stohl András  a legvégsőkig elmegy  az indulatok megfogalmazásában,
kitörései már-már az őrület határait súrolják,  természetes hitelessége azonban egy pillana-
tig sem csorbul. Rettegve sír, tettetve zsarol, körmönfontan indokolja tetteit, szeretni ne-
héz a gondosan felépített figurát, de a végén mégis megértően szánni tudjuk. Szelíd vissza-
fogottságával, a megértésre való törekvéssel, az egyensúlyt kereső hozzáállással merő ellen-
téte a  Szabó Győző  formálta Joey.  Kettejük viszonyában ő a lúzer, de ez a barátság nyit-
ja meg számára az érzelmi felszabadulás kapuját. Fordított utat jár be: egyre bölcsebb, ma-
gabiztosabb,  egyre inkább meri megélni egyéniségét.  Mert a győzelemben  soha sincs ta-
nulság, - a vesztes tanulva tapasztal és megerősödhet. A színész kiváló erőbeosztással, foko-
zatosan tárja fel szerepének mélységeit,  platina-súlyúak a csöndjei, halk szavai is erőtelje-
sek, olyan őszinte, olyan emberi, - annyira szerettünk volna egy ilyen testvért...
Nézőbarát produkció, de nem tesz engedményeket: egy másik világ drámájában szembesül-
hetünk a mi problémáinkkal is, érdekesen, újszerűen, tárgyilagosan. Bűn az élet: szerelem,
barátság, titok, - és két fantasztikus színész-óriás jóvoltából:  Művészet!

A tavaly őszi felolvasó-színházi bemutatkozás nem sok jót ígért, de  Láng Annamária  beke-
rülése a reveláció irányába lendítette a produkciót.  Erdős Virág  extrém abszurdjai eddig
inkább olvasmányélményként kápráztattak el,  csak  Felhőfi-Kiss László /Mara halála/ és a
Madame Poe  Göttinger Pál  rendezésében találta meg a textushoz illő színpadi nyelvet.
Különösen a verses ufo-szövegekben,  Néder Panni  nem tudja  hatásosan tálalni  a poéno-
kat, így az Erdős-i szóVirágok legfeljebb a viccelődés szintjét ütik meg.  Józan László érett
alázattal birkózik  hálátlan rezonőri szerepével,  bizonyára jobban örülne  egy gazdagabban
megrajzolt karakternek. A köznapi dialógusok jobban sikerülnek,  Hullan Zsuzsa a középko-
rú munkatárs, Tarr Judit egy alnéni ápolónő groteszkjét mutatja be, elementárisan merev
 Majsai-Nyilas Tünde dermedten értetlen kismamája.
Az igazi hangvételt két színész találja el, alkotó munkájuk révén érvényesül  Erdős Virág sa-
játosan egyedi, kulisszaszaggató különcsége.  Epres Attila  kiégett lelkű robotmenedzsere,
öltözékének színdinamikai tökéletességével ellentétben,  a káosz kétségbeesetten kapasz-
kodó kórképét állítja elénk. Megtudva felesége halálhírét, félelmetes kitörésben embersé-
gének utolsó morzsáit  szórja elénk,  a megtalált boldogságban  már csak tetszhalott béna-
sággal vegetál.
Kamaszhangú diáklány, rácsodálkozó kíváncsiság, felháborodott kiborulás: Láng Annamária
már belépőjekor megfog ellenállhatatlan szuggesztivitásával, melyben a szikrázó lendületet
kifinomult arányosság tartja kordában. Az összekucorodott várakozás reménykedése, a cé-
lok nyílt vállalása más-más oldaláról világítja meg alakját, a sokszínű alakítás újabb fénypont-
ja a csecsemőjét jelképező piros párna ölelgetése,  az anyjának beszámoló csendes távbe-
széd. "Abortusz" vagy "Janika?" Gyűlöletes kölönc vagy drága kisbaba? Félelmetes érzékeny-
séggel egyensúlyoz a veszett váltások késpengéjén, a lélek legsötétebb mélységeiből hívva
elő a démoni indulatokat. Fantasztikus alakításában  nemcsak összegződik eddigi pályafutá-
sa: a Liliom poétikus Julikája,  Abigél a Szálemi boszorkányokból,  a Siráj  Nyinája, de olyan
minőségi változás is bizonyítást nyer,  amely teljességében mutatja meg  a kimunkált tehet-
séget és szédületes lehetőségek jövőbeli útját jelöli ki.
Piroscsizmás léptei megrengetik az avítt kulisszákat, a független színház  betette lábát Fell-
ner és Helmer  kőfalai közé. Ha csak ennyit köszönhetnénk a debütáló  Néder Panni, még
egyetemi hallgató rendezőnek, akkor is a legnagyobb dicséretet érdemelné.

Öregasszony gubbaszt a konyhában, sárgarépát tisztít, hagymát hámoz, - levest főz és a tá-
voli fővárosból visszatért, lassú zuhanásban monologizáló fiát hallgatja. Egyetlen szó nélkül,
de Lázár Kati révedő tekintete, őserejű jelenléte szinte dialógussá hatványozza a szituáci-
ót, ritka odafordulásai heves gesztusként hatnak.  Zene és dinamikus háttérvetítés tagolja
az alkoholizmusba menekülő,  valamikori egyetemi tanár  emlékezéseit,  előérzeteink baljó-
sak: elbírja-e az eseménytelen szóáradat a cselekvő gesztusok hiányát.
A Gézagyerek,  Herner Feri és Pityu bácsi fia után  az alulról jött diplomás korosztály felé
nyitó  Háy János  magvas és hiteles mondatokkal jellemzi a vesztesek magányába süppedő
hétköznapi hőst.""...én nem tudtam megállni, ...a vidéki ember folyton mozog, folyton csi-
nál valamit,  a budai az tud pihenni, meg magasabb is, mint a dolgos vidékiek..., persze to-
vább is élnek, a falusiakat meg a "jó levegő" is tizedeli, négyszer többen halnak, mint a vá-
rosiak...,  nem véletlen, hogy minden környezetvédő városi, hadd legyen még mérgezőbb
ájer a mezőkön...""  Mucsi Zoltán,  mellőzve az alkoholista lét ábrázolásának lejáratott sé-
máit,  egyetlen tétova mozdulat,  mámoros szédelgés, zagyva beszéd és egyéb külsőségek
nélkül, fantasztikus koncentrációval kizárólag az átélés erejére épít,  saját egyéniségéből
hívja elő a megjelenítés eszközeit. Ahogy szárnyalhatunk eufóriába, süllyedhetünk kétség-
beesésbe alkohol nélkül is... Nem poentíroz: a hangsúly moccanásnyi eltolódása, a tempó
pó észrevétlen fokozása, a hangszín megfoghatatlan árnyalatai mégis metsző pontossággal
kiváltják a fojtott nevetést.  Mert derülni itt csak halkan lehet,  jelenetről jelenetre csú-
szik le ez az ember, pusztul a lélek, bénul az öntudat.
Bérczes László  alapvető  rendezői tette:  a szöveg elemzésének,  realizálásának munkája
belső kontrollként segíti  az arányosság megtartását,  a stációk sorának  szerkezeti egyen-
súlyát, a darab delelőjén pedig pregnáns váltással képes a feszültséget fenntartani. Várat-
lanul kísérteties recsegéssel hátrafelé kezd csúszni a nézőtér,  a színpad és a lélek kony-
hába szűkült tere viszont kocsma-széles tárul.  Néhány évvel ugrunk vissza: látszólag akkor
még minden rendben volt...   Egyetemi oktatónk borászati óráit  természetszerűleg a bor-
pincében tartja,  otthon este "ránéz azokra, akik ott laknak", feleség-két gyerek,  karrier-
és magánéleti csalódásait a napi megszokott adagba fojtja.  Gados Béla a monoton életma-
ratoniba belefásult ivócimbora plasztikus figuráját jeleníti meg,  Ilyés Róbert  az alkatától
idegen, törtető csinovnyik  barátságos kíméletlenségét ábrázolja érett eszközökkel. Haza-
érve otthon az asszony szolgál újabb meglepetéssel:  válni akar és már költöztet is. A fele-
ség Varga Anikó-nak természetes, hogy a családban mindenki docens, nem érti, hogy egy
vidékről jöttnek ez a csúcs, ahogy a budai, általa lenézett lakás is az álmok betetőzése.
Az "úgy akarom, ahogy lesz"  kisemberi életfilozófiája sem jelent segítséget,  a hídról zuha-
nás csupán metaforája az öngyilkosságnak.
Háy János és Bérczes László együttműködése évről-évre újabb kincsekkel ajándékoz meg
minket, míg  Mucsi Zoltán, ebben a félig monodrámában,  újabb kiemelkedő színészi telje-
sítménnyel gazdagította megérdemelten gyarapodó sikerlistáját.

Több tucat induló, selejtező, döntő: a Madách Színház musicalpályázatát hatalmas érdeklő-
dés kísérte, - ezért az egy darabért  már érdemes volt megrendezni. A kínálatot a végletek
jellemezték, bugyuta olcsóság  az alvégen, másrészt például  Nyitrai László  Ibusár-ja, mely
operai igényessége miatt felfelé lógott ki a mezőnyből.
Zeneileg ez mondható el a Macskadémon-ról is, a  Bettter than sex nemzetközi sikere után
Bella Máté újabb figyelemre méltó zenét komponált a kevésbé érdekes szöveghez. A másik
döntős műben,  amely igen zűrösen operált  mitológiai párhuzamokkal,  Kirké  szerepében
a félelmetes karizmájú  Balogh Anna  diadalmaskodott fenomenális énekkel és játékkal.
A vitathatatlan győztes  Galambos Attila  Csoportterápiá-ja,  tulajdonképpen prózai darab-
ként is nagyszerűen helytállna. Tudományos pontossággal rajzolt karakterek,  frappáns for-
dulatok, veszett komikum, parádés szerepek. A tetthelyre sorra érkeznek a delikvensek, vi-
selkedésükön kívül belépőjükkel is bemutatják kórképüket.  Bolba Tamás  zenéje nemcsak
dallamosan lendületes,  de a személyiségek ábrázolásában is komoly segítséget jelent. Ez a
terápia jutalomjáték  a társulat tagjainak, akik jobbnál jobb alakításaikkal  szinte egymásra
licitálnak.
Simon Kornél  emlékezetkihagyásos szindrómáját  visszafogott eszközökkel jellemzi, éneklé-
se váratlan lendülettel ellenpontozza ezt.  Nagy Sándor  gyengéd pöszesége  folyamatosan
robbanó humor-petárdákat rejt, tabu-sziklákat döntő hangjával, dalos coming out-jában az-
tán alaposan rácáfol  gyanított nőiességére.  Az örökmozgó hipochonder  Szente Vajk, aki
egyben  a szikrázó leleményességű dalszövegek írója is,  musical-gyűlölő számában  a műfaj
önirónikus paródiáját vezeti elő. Nem állhat rosszul az a színház, mely ilyen metsző önkriti-
kát engedhet meg magának és amely ilyen fantasztikus  író-előadó művésszel rendelkezik...
A Spar-pénztáros  Dobos Judit  zseniálisan konfabulál: nemzetvédelmis nyomozónak, a Hel-
sinki Bizottság jogvédőjének  egyaránt gátlástalanul kiadja magát, elsöprő energiával állítja
elénk túlsúlyba temetett identitásválságát.  Benyit az ajtón, rettegve visszafordul, egyszer-
re mond igent és nemet, a totális belső káosz tükörképe: Balla Eszter ezernyi rezdülésből
építi fel figuráját,  minden túlzás nélkül, finom árnyalatokkal jellemez,  fenséges énekében
pedig a magára találás  győztes öröme szárnyal.  /Mintha sokkal inkább ilyen karakterszere-
peket kellene rábízni.../
A Madách Színház dicséretes kezdeményezése  gyümölcsözőnek bizonyult,  azonnal szín-
padra várjuk a győztest! Jó kis terápia lesz a nézőknek is...

Divatba jöttek  a negyvenéves bűnügyek utáni  kutakodások,  de míg mondjuk a  Tetovált
lány-ban archív foto-negatívok, elsüllyesztett könyvelések a nyomra vezetők, nálunk, húsz
év demokrácia ellenére is,  ehhez az égi és pokolbéli hatalmak  segítsége szükséges. Sultz
Sándor kamaradrámája egy rajongó egyetemista lány,  Gilicze Márta  szakdolgozatához in-
terjúvolja az idős színésznőt, a múltba nézés váratlan fordulatokkal szolgál.
Ezüstálarcú angyali küldöttként  Bozsó Péter  jelenik meg,  mindenttudó mosolya ádáz tit-
kokat sejtet. Tollát hullatva röpül el, átadva helyét a snájdig Ördögnek, aki reszelősen be-
hízelgő hangon  egyre rázósabb rétegeit tárja fel a III/III-as múltnak.  Varga Zoltán  nem a
gonoszságot hangsúlyozza, inkább a tisztázás fájdalmasan hasznos voltát érzékelteti.
Kőváry Katalin akkurátusan kimunkált rendezése, az úri miljőhöz méltó visszafogott tempó-
ban görgeti a cselekményt,  annál hatásosabban robban a meglepetés.  Eleinte elképzelni
se tudjuk,  mire lyukad ki  a misztikus történet,  a transzcendens lények tűnte után aztán
egy Hitler-bajszos, hajdani kisnyilas Házmester veri az orrunkat a kádári idők pocsolyájába.
A Budapesti Kamaraszínház  törzsvendége,  a szerepről szerepre  egyre hatásosabb  Újréti
László,  az össze sztereotípiát mellőzve,  pompás karakterfigurával lep meg,  diszkrét jelzé-
sekkel mutatva meg a kisemberi hozzáállás sunyiságában is emberi vonásait.
Drahota Andrea  olyan természetes eleganciával játszik, olyan korszerűen lendületes, any-
nyira szuggesztív, mintha csak tegnap lépett volna le a színpadról. Aprólékosan kidolgozott,
gondosan felépített alakítása a régi idők, majdnem elfeledett kisrealista stílusának sugárzó
ékköve. A produkció pedig az a megbízható, nemesen szórakoztató, érett tartalmakat hor-
dozó előadás, melyből sokkal többre lenne szükség,  hiszen ennek a műfajnak kéne képez-
ni a teátrumi paletta alapszínét.

A  Kalevala  szereplői és cselekménye adott volt, új művében  Szálinger Balázs a rögösebb
utat választja:  az abszurditásában is valóságos sztoriból formál, költői nyersességgel színda-
bot. Centrália bányaüregeit,  igazi zöld megoldásként, szeméttárolásra hasznosítják, majd a
végső megoldásként begyújtják, pokoli füstbe fojtva a lakosságot.  A Család három fia elme-
nekül,  egyikük űrpilóta lesz,  a másik mélytengeri búvár,  a legkisebb hegymászó, - a posta-
mester nagyapa  az utolsó levélig kitart a vártán.  Háda János  racionális interpretálásában
a makacs kitartás  értelmetlen abszurditása jelenik meg, az Anya szerepében  Fehér Anna
a "vidám ház" őrület-monológjában talál rá veretes szöveg erőteljes hangvételére.
Szálinger Balázs  textusa nemes matériából épül,  a családi konfliktusok hétköznapiságát a
Szakember-csapat: a Tűzoltó, a Mentős és a Kéményseprő filozofikus párbeszédei ellenpon-
tozzák . Kádas József  a magas hőfokon edződött férfiasság,  Csórics Balázs a félszeg huma-
nitás, míg  Andrássy Máté  a cinizmusba hajló istenhitet képviseli  a három otthonról elme-
nekülő, önerősítő bizonyításba kényszerült fiút halálba hajszoló triumvirátusban. Narrátor-
ként  Simkó Katalin hiteles jelenléttel,  nagyszerű deklamációval emeli ki  a frázisok zenei-
ségét, vitustáncával pedig, az őrület tobzódásában gesztusművészként is helytáll.
Horváth Csaba elképesztő bátorsággal vállalja fel a költői szöveg súlyosságát, amely a fizikai
teljesítmény,  a színészi játék és a drámai artikuláció  egyenrangúságát követeli meg. Fele-
részben sikerült is ehhez megtalálni a megfelelő színészeket, a hiányokat azonban izgalmas
mozgáselemek, térbeli kompozíciók pótolják. A háttér szürke füstbe vagy izzó vörösbe vált,
az űrbeli lebegést  a színpadot forgató széles terpeszlépések rugózása érzékelteti, mélybe
süllyedő, égbe emelkedő platók jelzik a rekordhajhászás színtereit. A történéseket tagoló,
invenciózus csoport-koreográfiák nem hétköznapi kihívásait az együttes példás aktivitással,
páratlan odaadással, tökéletesen teljesíti.
Sipos Vera érzékletes játéka példás szövegmondással, szuggesztív mozgással párosul, Dányi
Krisztián  beletörődve ismeri el a csúcskísérlet értelmetlenségét, mélytengeri mámorában
zuhanva a semmibe. Ellenpólusa  Krisztik Csaba,  az alpinista, aki az utolsó pillanatig harcol
az áhított sikerért.  Már a földi küzdelemben kitűnik horizontális padló-piruettjeivel, a pár-
jával /Blaskó Bori/ vívott, kíméletlen vetődésekkel kavargó, gyilkos dialógusban. Az ífjú mű-
vész,  Horváth Csaba  fizikai színházának Nizsinszkije,  belső átélésének hipnotikus erejével,
félelmetes koreográfiai virtuozitásával, szerepről-szerepre a stílus újabb és újabb lehetősé-
geit tárja fel.
Merész kísérlet az egyre inkább új kortársi utakra is lépő  József Attila Színház-ban, bízta-
tó alapozása a tágabb horizont felé nyitó társulatnak.

Gyarmati Kata  jó érzékkel és főleg bátran aktualizálta  az arisztofánészi komédiát, a találó
beszólások, csípős anakronizmusok ellenére,  a bevezető rész, felesleges ismétléseivel, bé-
nító hosszúságával valóban menekülésre késztet.  Miután már láttuk a Múzeum-kerti előbe-
mutatót, ahol könnyedén átosontunk a következő színhelyre, ahol aztán kedvezőbb szelek
fújtak, kiböjtölve a folytatást.  A rendezés koncepciója azonban hibás:  hogyan lehet eny-
nyire naturálisan játszani egy ilyen textust,  hogyan lehet mindenféle gépezetekkel pótol-
ni a nézői fantáziát?  Megállna a lábán zavaros futkosások,  szánalmas szellentések nélkül...
Nem értjük az ülés kényelmetlenségére való hivatkozásokat,  hiszen  csak lehetőség,  nem
kötelező bilin ücsörögni, - nem értjük,  hogyan lehet kiszűrődő hangokból megítélni a pro-
dukciót?!? ...Amely a felső terem  mennyei szférájában szárnyakat kap,  a Nemzeti Múzeum
fenséges kolonnádja ugyan  nehezen pótolható,  de a hangvétel egy csapásra megnemese-
dik.  Dévai Balázs heves aktivitása illik az igazságot kereső polgár habitusához, pregnáns já-
téka végig  a cselekmény motorja.  Szorcsik Kriszta   Pallasz Athénéje isteni hisztérika, mi-
mikája, vibráló mozgása elsőrangú, talán egy hangyányival, /hogy csúfabb (g)bogarat ne em-
lítsünk/,  kevesebb még több lenne.  Kálid Artúr talpnyaló udvaroncának kíséretében vég-
re  Nagypál Gábor Hermész diktátora is megjelenik, tapsgéppel turbózott beszédet mond,
kettejük nagyjelenete az igazi csúcspontot jelenti.  Gyarmati Kata szövege, amely a popu-
lista mákony  teljes szókincsét felvonultatja,  abszurditásában majdnem veri a sajnos jól is-
mert példaképek bárdolatlan ostobaságát.  Rezzenéstelen arccal,  lehengerlő dikcióval, ki-
zárólag az átélés belső energiájától tüzelve, ellenállhatatlan erővel szól a hagymázas tiráda:
Nagypál Gábor fantasztikus alakítása egy XXI.-századi Arturo Ui törpe-árnyát vetíti elénk. A
nép,  Ilyés Róbert  karizmatikus bányászának vezérletével elkergeti ugyan, de a végkifejlet
kétértelmű bizonytalanságában, melyben az Igazság csupán vacak kis szobor alakjában jele-
nik meg, csak felerősödik bennünk a teljhatalom rémképe.
Arisztofánész jelenidőben politizált,  a mi színházainkban a  Hazám, Hazám óta hiányzik ez a
hang: hosszú ősz és tél jön, ezért örömmel üdvözöljük az első fecskét!

Amikor a hóhért akasztják: amikor a színház önmagát mutatja be, ebben a szerencsés eset-
ben közvetlen,  kedves öniróniával,  háztáji humorral.  Milyen is lehet  egy nem vezető szí-
nésznek lenni:  Lengyel Tamás, akinek "szerepe meghaladja lehetőségeit", elementáris ko-
médiázással mutatja meg,  milyen egy sokat látott, egész életét  a színházban töltő ügyelő:
Haás Vander Péter főszereppé növekvő figurájából tudhatjuk meg.  Utóbbi beszólásai szin-
te a teljes drámairodalmat és színháztörténetet idézik,  az első perctől az utolsóig biztosít-
va a derűs hangulatot.  Márton András rutinosan fogja össze a cselekményt, rendezése tö-
kéletesen adja vissza  a kulisszák mögötti világ  atmoszféráját.  Bengt Ahlfors  nagyszerű já-
téklehetőségekkel ruházza fel figuráit,  önmagát sem kíméli:  az ügyefogyott írópalántában
kölyökkutyakorabeli önarcképét rajzolja meg, amelyet  Dolmány Attila  érzékeny átéléssel
jelenít meg.  Nagy Adrienne  botcsinálta súgónőjét  a legnagyobb dicsérettel jellemezhet-
jük: olyan hiteles, mintha tényleg betévedt civil lenne.  Stefanovics Angéla szemünk láttá-
ra válik "színész kettő csop.szer."-ből naivává, butuska bakfisból szerelmes lánnyá. A próba-
jelenetben, ahol nyolcszor/!!!/ futnak neki  egy háromperces szituációnak,  minden egyes
kísérlethez talál más és más találó gesztust, pózt, hangot,mimikát.  Kifogyhatatlan eszköztá-
ra színészi tálentumának végtelen gazdagságát jelzi, de mindezek fölött átsüt az egyéniség
ellenállhatatlan varázsa. Bravúros a befejező kép: a társulat sikerre viszi  rettenetes zűrök
között született produkcióját, látjuk a meghajlások után  a függöny mögött egyre felszaba-
dultabban örvendező színészeket:  "van még benne!" - és kijönnek meghajolni tizedszer is,
hiszen a Nagyérdemű lelkesen tapsol...  Ahogy a friss lendülettel,  pompásan szórakoztató
komédia után - mi is!

Emberöltőnyit késett  a legnagyobb izraeli drámaíró,  Hanoch Levin  darabja, de így talán
még nagyobb a meglepetés! Ragyogóan felépített, hétköznapi komédia, mindössze három,
igaz,  pregnáns eredetiséggel megformált karakterrel: az okoskodó mindig győztes, a jóhi-
szemű lúzer és a mindkettejüket orruknál fogva vezető örök Éva,  a Willendorfi Vénusz far-
és kebel-méreteivel diadalmaskodó  Ruth. A filmszerűen pergő,  rövidke jelenetek változá-
sait  Borgula András  rendező,  mindössze két kis forgóval,  frappánsan oldja meg. Különö-
sen tetszik  a négyes osztatú forgóajtó,  amely a gyors távozásokat is lehetővé teszi. Tem-
póérzéke, szituációteremtése is hibátlan, friss és gördülékeny lendülettel pereg a cselek-
mény, a három színész bravúros összjátéka pedig a legnagyobb dicséretet érdemli.
Kerekes József Jákobija,  állandó öngyötrő tépelődésével,  fondor próbálkozásaival találó
jellemrajza egy jól ismert típusnak,  Törköly Levente  érzelmes hiszékenysége, önboldo-
gító alávetettsége,  lerázhatatlan kapaszkodása kiváló humorforrás,  különdíjat is érdemel
pasztell-finomsággal, muzikális arányossággal énekelt szongja.
A szereplők gyakran fennhangon közlik gondolataikat,  kihangosított belső monológjaikkal
élénkítve, kommentálva a történteket. Ebben is  Szőlőskei Tímea  az első az egyenlők kö-
zött, ahogy frenetikus játékával is fölényesen uralja a színpadot.  Csábos keblei ugyan kis-
sé túlméretezettek, a nagyítás helyes arányát "grojsze kuffer" tomporán mérhetjük le, de
neki semmilyen külsőség se kéne:  a színpadi lényéből fakadó erotikus csábítás bőven ele-
gendő lenne! Ravasz, trükkös, cseles,  bűvölő pillantásaival, kimódolt gesztusaival mély ön-
iróniával jellemzi figuráját. - És hogyan énekel!!!  Sallangmentes, egyenes hang, természe-
tesen áradó zeneiség, plasztikus dallamívek, ellenállhatatlan szuggesztió. Szeniczey Csaba
dalai minden lehetőséget megadnak  a helyzetek és lelkiállapotok sokoldalú árnyalásához,
a színésznő éneklése fantasztikusan bontja ki a sűrített érzelmi tartalmakat. Nem véletlen,
hogy nagy esélyese a  Best of 2010 legjobb énekes-színésze címért folyó  ádáz versengés-
nek...
A Gólem Színház-zal való  együttműködés és  Borgula András  fordítói-rendezői  munkája
értékes és szerfelett szórakoztató előadással gyarapította a  Budapest KamaraSzínház gaz-
dag repertoárját.

Anconai szerelmesek, Kripli...:  a végtelen szériás sikerdarabok utánpótlása itt van!  Heltai
Jenő majd száz éve sikerrel futó komédiáját  Várady Szabolcs  csúcsra járatott dalszövegei,
melyek szellemes rímözönéből hadd említsünk csak egyet: "...retusál" - "Etus áll" és a párat-
lan  Darvas Ferenc, szinte minden számot slágerré turbózó zenéje varázsol teljesen újjá. A
stílzsonglőr komponista fantasztikusan tájékozódik  a sanzonok, kuplék, foxtrottok és kerin-
gők világában,  dalbetétei egy az egyben korhűek,  miközben önmaguk paródiájaként is fer-
getes hatásúak. A zenekar, a teljes Darvas-dinasztia vezetésével, technika és elektromosság
nélkül áraszt békebeli hangulatot.  Szabó Máté nagyszerű rendezése az első felvonás lenyű-
göző tempója után sem veszít lendületéből,  bírja szuflával a káprázatos fináléig, melyben a
teles társulatot elnyeli ama bűvös szekrény naftalinszagú mélye.
A helyzetek és poénok kavargásában  boldogan lubickol az együttes, kedvenceink új oldalu-
kat mutatják meg, rég látott arcok bukkannak fel, a fiatalok tarolnak, több, eddig skatulyá-
ba zárt aktor végre megtalálja a helyét. Így  Csányi Sándor, aki színpadon  nem tudott meg-
felelni a filmszerepei alapján kialakult elvárásoknak, szexepiles férfiú helyett, pókhasú, dör-
mögő férjként szerez élvezetes perceket. Értetlenül kacsázik fel s alá,  lazán poentíroz, ak-
cselerándó kupléja, őrületig fokozódó tempójával koronázza meg mesteri alakítását. Remél-
jük, hogy a jövőben erőteljes irányt vesz az ehhez hasonló, avagy még komolyabb karakter-
szerepek felé... Meglepetés Szávai Viktória is, aki nemcsak énekben, de mozgásban, játék-
ban is kitűnően helytáll, - Martin Mártá-nál ezt már  magától értetődőnek veszzük. Kakasy
Dóra és  Petrik Andrea,  bakfisnak álcázott széplányként  dobogtatja meg  a színpadi és a
nézőtéri férfiszíveket,  utóbbi  buja csábításait  vampos énekléssel is tetézi.  A frissen vég-
zett  Adorjáni Bálint  személyében megszületett az ideális hős-idol: szépszál fekete legény,
atlétikus alkattal, érces hanggal, vehemens elánnal játszik,  humora, kedvessége ellenállha-
tatlan. Jól bírja a bezártságot, több óra szekrénymagány után is képes elegánsan hódítani.
Szervét Tibor különösebb maszk nélkül képes  mindig új figurát teremteni, kifinomult gesz-
tusokkal, visszatérő mozgáselemekkel jellemzi könnyedén öreges figuráját. Songjai cizellált
remeklések,  tánca maga a legömbölyített formák manifesztuma.  Kovács Adél  legnagyobb
erénye,  hogy nem csinál szélsőséges karikatúrát  Patkány /így!, még csak nem is -káNYI!/
Etus ziccer-szerepéből. Mértékletes kezdés után, a főszerepet kapott "délutáni színésznő"
nagyjelenetét teszi emlékezetessé.  Túl a szórakoztató műfajon, túl a zenés komédián, éj-
szakai beszélgetésükből   Borbás Gabi  és a Házmester  Gyabronka József  teremt igazi va-
rázslatot:  meghitt társalgásuk  csöndes dalolásba fordul,  melynek végén zenekari kíséret
nélkül,  a capella énekelnek éteri tisztasággal,  borospoharakon köröző ujjaikkal létesítve
lebegő hangzatokat. Mindkét alakítás gyönyörűséges színészi teljesítmény!
Nem kell mindig az avangárd, hadd pihenjünk két fárasztó kísérlet között, végül is a recen-
zensnek is jár egy kis kikapcsolódás... van hol: a Hallo, Hallo! után, íme az első félév másik,
100-as szériára esélyes zenés komédiája!

Bizony manapság is boldogan ellaknánk  az Ile de Cité-n,  a Notre Dame mellett  egy ilyen
puritán padlásszobában, ahol a katedrális faragott és élő/!/ vízköpői strázsálják életünket.
Száz évvel ezelőtt  az opera-rajongók még  Leoncavallo: Bohémek-jét  ismerték jobban, a
nagy Caruso lemezeinek is slágere volt,  aztán Puccini szenvedélyes érzelmessége elhomá-
lyosította a naturálisabb, verista alapállású változatot.  Aki Kaurismaki, aki  Dosztojevszkij
Bűn és bűnhődését is  sikerrel helyezte  XX.századi környezetbe,  Murger-hez híven a tár-
sadalom peremén élő kisművészek  mindennapjait mutatja meg,  érzelgős pátosz,  harsány
romantika nélkül.  A lazán sorjázó epizódokat  AscherTamás  aprólékosan kidolgozott jele-
netekben kelti életre, rengeteg finom ötlettel, komédiázás helyett a jellemek kidolgozásá-
ra, a szituációk akkurátus felépítésére helyezve a hangsúlyt. Takács Nóra Diána  kutyálko-
dás nélkül, a négylábúban lakozó gyermekembert hozza  páratlan eredetiséggel,  ráadásul
ugatását staccato-ban énekelve,  lépcsőzetesen emelkedő fokozással teszi  harmonikussá.
A többi szereplőhöz hasonlóan, néhány mondat erejéig  ő is narrátorként kommentálja az
eseményeket, ily módon pillanatok alatt alakul egy új helyzet, a tempó pedig oldottan fo-
lyamatos, nem is beszélve a kibeszélések kedves humoráról... Elegáns ellenpontként, a pol-
gári világot  Terhes Sándor  képviseli,  aki még kezeslábasba bújt benzinkutasként is képes
megőrizni  arisztokatikus kívülállását. Sajnos,  Hámori Gabriella  a Kasimir reménytkeltő ki-
térője után visszaesett a modulálatlan hanghordozásba,  amely minden egyes szó kezdetét
megnyomva,  bántó akcentusokkal zúzza szét  egyéniségének poétikus báját.  Az ezerarcú
Máthé Zsolt követhetetlen átváltozásokkal  népesíti be színteret,  gurgulázó éneklése leg-
nagyobb örömünkre, többször is visszatér. A három bohém közül  Csuja Imre joviális termé-
szetességgel habzsolja az apró örömöket, autóvezetési térdrázását pedig oktatni kellene a
kezdő úrvezetőknek.  Debreczenyi Csaba,  mint az utóbbi évek minden egyes szerepében,
teljes személyiséget formál következetes eszközökkel, - hát nem a kiadók, szerkesztőségek
környékén lebzselők jellegzetes figuráját ismerjük fel benne?!?  Széles László  Rodolfo-ja
sírni valóan emberi,  üldözöttségében is őrzi  egy gentleman kiművelt modorát,  egyszerre
komikus és kétségbeejtően fájdalmas, egyidejűleg képes eljátszani  a valós tényt és annak
csavaros fonákját. "Szenvedélyes vagyok" - hörgi kiégett szemekkel, az abszolút lefokozott-
ság béklyójában, de neki elhisszük:  valóban meg akarja adni  a váratlan ajándék-kölcsönt.
Don Quijote a Montparnasse-on..., fantasztikus alakítás! Milyen izgalmas tud lenni egy csú-
nya takaritőnő,  egy karikásszemű WC-s néni, a virágát őrző angyalszobor és kontrasztként
a kacér Musette?  Főleg,  ha mindegyikben  Szandtner Anná-t ismerjük fel, aki a groteszk
stílben hallatlanul érzékenységgel fogalmazva,  különleges alkatát  különleges tehetséggel
érvényesíti. Hát még amikor a Vörös-tenger drapériájában tangózva, megelevenedett fest-
ményként kelleti magát, hogy aztán értékén felül elkelve, heves csókkal búcsúzzon terem-
tő Pygmalion-jától... Megelevenedő kőszoborként mereszti karmait, 12 másodperc múltán
mint sokat látott pincérfiú tűnik fel, a rap-pesített Piaf-sanzonban lécmerev mozgással du-
haj, egyforma intenzitással bűbájoló jampec és pokróc-sötét zsaru: Polgár Csaba panopti-
kuma még ebben a poéngazdag környezetben is  elnyeri a pálmát, amit pedig Papagájként
NEM csinál, mivel koreográfiai bravúrok mellőzésével egy suta nyakmozdulat és az oldalazó
lépegetés elég neki a tökéletes átlényegüléshez, az magasiskolája a színészi pantomimnek.
Ascher Tamás  rendezése a gyöngéd humor  permanens áramlásából, kétszer is katartikus
magasságokba szárnyal.  Debreczeny Csaba  halkan recitálja  a Figaró házassága  fináléját,
Szandtner Anna egyre nyíltabb hangon vezeti elő a melódiát, Polgár Csaba Fischer Iván-i
elánnal vezényli a Szokol-rádióba bújtatott nagyzenekart, míg lassan bekapcsolódik a tel-
jes társulat, a mozarti harmóniák áttetsző fényébe emelve nézőt és hallgatót. A haldokló
Mimi szenvedésének humánus enyhítésére nagyon sok pénz kell:  a barátok magától érte-
tődő természetességgel adják el legféltettebb tárgyaikat, aztán csak állnak és nézik a gyá-
szoló festőt, akit kutyája, Baudelaire labdázással próbál vigasztalni. A gömb kiröpül a man-
zárd-ablakon,  egyenesen a Victor Hugo-i szörnyszobor kezébe,  - de ők tovább játszanak
antonionis poézissel.  Ez az előadás a színpadi költőiség régóta hiányolt játékára invitál és
mi nézők mosolyogva dobjuk vissza a harmonikus szépség elveszettnek hitt aranylabdáját.

Mi a különbség a "rendes színház"-hoz képest,  amikor manapság számos előadáson a színé-
szek szemben ücsörögnek és lökik a rizsát, - legfeljebb itt néha még belepillantanak a szö-
vegbe.  Garaczi László  darabja így is élvezetes, néhány mozzanatot ki kell hagyni, át kell
alakítani, de ebből az anyagból izgalmas előadás hozható ki.  Amit azonnal el kell felejteni:
a 42 éves szakfelügyelő megalkotja virtuális szerelmét,  össze is költözik vele, aztán beledi-
lizik. Ez egy marhaság, lehet valaki net-függő,  de amíg a háromdimenziós kép  nem nyomul
rá, talán egyszerűbb lenne  a házasság krízisét egy hús-vér földi szépséggel lejátszani.  Mi-
vel az egész epizód lényegtelen a darab egésze szempontjából, ki is hagyható. /A giccsha-
tárt súroló csikóváraljai gyanú, miszerint a Lány ártatlanságát az éj leple alatt az Apa oroz-
ta el, bulvár-alatti motívum/. De a többi teljesen kerek, érdekes: a színiegyetemista Lány
Fiú-jával, Szeretőjével és retardált húgával, elég muníciót adnak egy épkézláb előadáshoz.
Bánfalvi Eszter fölényes biztonsággal hozza a talpraesett színinövendéket, akinek fő prob-
lémája, hogyan is vesztette el szüzességét, egyébként talpraesetten manőverezik a férfiak
között.  Játéka érett,  dikciója pregnáns,  magától értetődően uralja a játékteret.  Földi
Ádám nagyot alkot a narkomán főiskolás szerepében, jobban érdekli egy új kütyü,  mint a
szerelmi hűtlenség.  Mácsó, bunkó és nem érti:  Makranczi Zalán  hősi alkatát a karakter-
építés irányába mozdítja,  humora és hitelessége igen találó.  A színdarab a Dark Play-ben
először ábrázolt chat-kultúra jelenségeinek körbejárásával  igazán mai témát talált, változa-
tos helyzetekkel,  valószerű dialógokkal ki is aknázza a lehetőségeket.  A földhözragadtabb
táncházi egyedtől a virtuális világ csúcsán trónoló disc-jockeyig ível  Mátyássy Bence szín-
padi jelenléte, mindhárom figurája abszolút telitalálat. Gígor Attila professzionálisan vezé-
nyelte le a színháznak is beillő felolvasósdit, a Nemzeti Színházat csak dicsérni lehet a kor-
társ drámaírói pályázatért, melynek nyolc befutott művéből örömmel fogadtuk az elsőt.

A  Spiró György - Almási-Tóth András  színházi tandem maradandót alkotott  Shakespeare
II.Richard-jával, még erősebbet az  Árpádház-zal,  - Katona Józseffel  már nehezebb a hely-
zet. Borzongatóan felemás darab, ennek ellenére ez a produkció is komoly értékeket hor-
doz. Egyrészt tovább élteti az ironikus, groteszk, helyenként abszurdba hajló stílust, amely
fityiszt mutat a fellengzős történelmi pátosznak, másrészt újabb alkalmat jelent jeles színé-
szeknek arra, hogy nálunk idegenebbnek számító hangvételben játsszanak.
Lengyel Tamás,  mint Flavius Josephus,  élesebb drámai hangsúlyok nélkül  állítja elénk az
okosan helyezkedő krónikást,  Horváth Illés  meglepő biztonsággal, széles dikcióval játssza
a kamaszos kegyetlenség,  az örökös kíváncsiság  magától értetődő embertelenségét. Az ő
Tituszát nem lehet utálni,  ahogy a kőszáli sast sem azért, mert őzgidákat öldös: viselkedés-
formája természetes állapot. Vérengző helytartója, Florus,  Nagy Viktor démonian kedves
mosolyával, a joviális gyalázat mengelei mementója.  Az ostromló rómaiak köreinél jóval ér-
dektelenebb a város védőinek éhezésbe tompult marconasága,  szituáció nélkül, még a ki-
váló  Kaszás Mihály  is csak birkózik szöveghegyeivel. Egyetlen vigasz  Törköly Levente ag-
gastyána, aki paradicsomi békével várja  a megváltó halált,  Egri Kati-val alkotott kettősük
felsugárzó szépség a rémdráma ocsmány közegében. Földi Andrea szürke-fekete öltözéke-
it kóbor rózsaszín villanások színezik,  tervezői bravúrja  Bérénike királynő  plasztik-ruhája,
melyen a testet takaró anyag szerepét szinte kisajátítja a zegzugosan futó díszes varrások
heves kalligráfiája. Remeklése adekvát  Stefanovics Angéla  lenyűgözően szuggesztív,  fel-
kavaróan izgalmas alakításával. Ez a színésznő egyszerre képes megmutatni a színét és a fo-
nákját, igent mond, de a nemet halljuk, minden megmozdulása többértelmű, minden gesz-
tusa több ismeretlenes talány. A totális stilizáltságban megrendítően valóságos, hétközna-
pi realitásban mennyei absztrakció.  A fődallamot fújja, de az ellenpont is alatta dübörög,
mimikai sziporkái  végtelen asszociációk láncolatát indítják be,  hangjának extrém váltásai
örök titkokat rejtenek.  Fenomenális létezése méltó teret kap  a rómaiakkal vívott cseles
hazárdjátékban, melyben kését hol a hadvezérre emeli, hol híres hajfürtjeit vagdalja föld-
re sütött szemmel.  Biztos, hogy  Almási-Tóth András  legközelebb újabb  véres királydrá-
mával folytatja kalandozását  a történelmi abszurd áhított világában,  de talán a legcélsze-
rűbb az lenne, ha megkérné Spiró György-öt,  írjon egy komiko-tragiko-hisztoriko remek-
művet, amelynek a címe már mindent verne:  "Angéla királynő"...

Tenessee Williams  bulvár-melodrámájáról  nincs mit mondanunk, az együttes régimódi ru-
tin-játékáról sem, de még a hídépítő bravúrokban elmerülő rendezés sem érdemel jó szót.
Van azonban egy fiatal, tavaly végzett színész,  aki méretes szerepében végig hiteles, erő-
teljes, kidolgozott alakítással hívja fel magára a figyelmet.  Szabó Kimmel Tamás fiatalabb
ugyan a megírt figuránál, de tudatosan használt eszközökkel fogadtatja el a harmincas éve-
re kiégett zenész karakterét.  Batyuja a háza,  egyetlen kincse a gitár,  valami nyugvópon-
tot keres, munkát és létezést egyí kicsit rendezettebb körülmények között. Okosan alkal-
mazkodik és azonnal felismeri a szerelmi kapcsolat annyi mindent megoldani látszó lehető-
ségét.  Gyönyörűen énekel és gitározik,  dikciója felszabadult ás árnyalt, gesztusai termé-
szetesek, fürge és meggondolt egyszerre, kondíciója bámulatos,  lénye végtelenül szimpa-
tikus. Színészi játéka már a Brecht egyfelvonásos epizódjában is feltűnt, a Pánikban is mu-
tatott hatásos erényeket, ebben a szerepében végérvényesen elfoglalta a fiatal hős, any-
nyiszor félreosztott szerepkörét. Színpadi egyéniségét következetes módszerességgel épí-
ti fel, szuggesztiv jelenléte révén, jóformán állandóan csak őrá figyelünk.
A produkció nem sikeres, de lehetőséget ad egy elementáris tehetségnek a győzedelmes
bemutatkozáshoz.

Boris Vian abszurd komédiája, a jelenleg Pesten is látható "Mindenkit megnyúzunk" adott
először lehetőséget a náci megszállás alatti francia "hősiesség" ironikus ábrázolására, azóta
ez, a nálunk elképzelhetetlen, a múltat könyörtelenül kiröhögtető hangvétel megterméke-
nyítette az alsóbb bulvár-komédiákat is. Mivel nincs, nem volt és nem lesz TV-nk, nem tud-
juk, milyen is lehetett az a bizonyos sorozat,  amelyből fantasztikusan jól kidolgozott, frap-
páns vígjátékot kanyarítottak a szerzők:  minden esetre biztos alapot adtak a pompásra si-
keredett előadáshoz.
Méhes László kiforrott rutinnal,  jó tempóérzékkel,  ötletesen és ami a legfőbb: ízlésesen
állítja színpadra a koreografált szexet, a zaftos beszólásokat,  mi több, a kedves vetkőzése-
ket is. /Persze könnyű: ha ugye  Csórics Balázs múlhatatlan bájú SS-tisztje tolja le a gatyá-
ját, az maga az éteri esztétikum.../  Minden zsizseg, minden mozog, pörögnek a sűrűn tor-
lódó burleszk helyzetek, poentíroz a süllyesztő, játszik a mozgókép,  még a haditérkép kis-
vonata is elindul a Don-kanyar felé .Az együttes kiválóan muzsikál,  a régi jó nevek tömény
életkedvvel frissítik komikai arzenáljukat,  az újabb évjáratok acélos oroszlánkörmeiket vil-
logtatják.  Valentin Titánia,  magasra tartva a trikolórt,  heves lendülettel testesíti meg a
francia forradalom, szinte tártkeblű viharmadarát, de szimpla pincérnőként is maradéktala-
nul elbűvöl szépséges játékával. Dányi Krisztián baromfi-tollas fejfedőjéhez méltóan kakas-
kodik nyalka  Mussolini-századosként,  poénjai metsző élességgel sisteregnek.  Helga közle-
gény, a káprázatos szuggesztivitású  Molnár Gyöngyi,  poroszos fegyelemmel elégíti ki Ges-
tapo-századosának minden igényét, a Hitler-beszéd ritmusára élvező, gramafonos (a)szexük
és a falábú tánc a "Horst Wessel" indulóra az előadás csúcspontját jelenti.  Zöld Csaba fé-
lelmetes merevséggel vesz részt mindkét akcióban,  de neki van még egy énekes produkci-
ója is: a  Pejtsik Péter által katonazenévé hangszerelt  "Sag mir, wo die Blumen sind" pro-
test songot,  rohamra buzdító  csatadalként sziszegi el.  De jut itt dal  másnak is:  Gruber
hadnagy szivárványszínű szerelmi bánatát  Csórics Balázs, akit a soros rendezők immár obli-
gát kötél általi felhúzatásra ítélnek, gyönyörűen végig is énekelné, ha a középrész néhány
taktusa után nem tűnne el a zsinórpadlás felé lebegve...
Méhes László rendezése  szűnni nem akaró ötlet-petárdáival nyűgözi le a nézőt, a befeje-
zésben pedig olyan bődületes finálét alkot,  amely Cunami-ként tarolja le  kétségbeesett
nevetőizmainkat - és talán egyetlen végső tanulsággal is szolgál, (nagy szellemeket idézve):
"Mindenki egy kicsit náci..." /Avenue Q/

Piaf helyett énekelni merész dolog, szerencsére Gregg Opelka nem ezt az utat választotta,
két nem egészen fiatal sanzonette-je saját dalait vezeti elő formás mini-musicaljében. Köz-
ben megismerkedünk eddigi élettörténetükkel és mostani gondjukkal-bajukkal is. Nem tud-
juk, honnan valók a zeneileg-szövegileg pompás énekszámok, melyek  Kemény Gábor zenei
munkálkodása és a  briliáns zongorista:  Erős Csaba  jóvoltából,  támadhatatlan muzikalitás-
sal szólalnak meg. A reflektorfényben két színésznő áll, illetve dehogy is áll: játszik, mozog,
táncol és énekel,  fölényes biztonsággal hitelesítve  a párizsi mulató légkörét. Percenként
öltöznek át  Dőry Virág  változatos jelmezeibe bújva,  legtöbbször kettesben adva elő san-
zonjaikat. Nincs megállás,  a lélegzetnyi szünetekben  élénk dialógusok zajlanak, összeugra-
nak és kibékülnek, ha nem egymáshoz,  akkor a közönség felé fordulnak frappáns kérdése-
ikkel. Majzik Edit a keményebb, keserűbb, - Hamlet-re hivatkozik, amelyben legjobb eset-
ben is, legfeljebb csak a hírvivő Osric-ot játszhatta, - kényszermunkás ő itt e "kétes bűnta-
nyán", de markáns játékával  helytáll  ebben a zenés műfajban is.  Kétszemélyes  darabban
ez nem kis teljesítmény, főleg, ha a partner az a  Szőlőskei Timea, aki a Fekete angyal fő-
szerepében, a lenyűgöző alakításon túl, démoni blues-éneklésével is feltűnt. Dominique-je
csupa lelkes naivitás, könnyen enged a csábításnak, de a csalódást is hamar kiheveri. Örök
vágya mégis, hogy egyszer hihesse el, őszintén szól hozzá a vallomás: "Je t'aime..." Ebben a
dalban, katartikus mélységeket bejárva, hajlékony frázisokkal, az átélt érzelmek minden ár-
nyalatát kibontva mutatja meg  kivételes előadói képességeit.  De helyén van minden gesz-
tus, minden apró játék,  ezer ötlet sűríti  a töretlen tempóban viharzó játékot,  ami a két
színésznő szuggesztív jelenlétén túl,  Hegyi Árpád Jutocsa példásan összefogott, szelleme-
sen koreografált rendezének érdeme. Az öltözőbeli, finomított csöndesség után, még egy,
bíborvörösben izzó Szőlőskei Timea-song bűvöl el,  majd a végkifejlet konyhatündérei vir-
gonckodnak,  míg a zord tulaj, Varga Zoltán,  átmenetileg le nem hervasztja reményeiket.
De ki tudna ellenállni ennyi  színészi-zenei csábításnak?  Ö is elfogadja  a hölgyek műsorát
és velünk együtt örvendezik a finálé tobzódásában.

Bartis Attila írt már regényéből,  a letaglózó  Nyugalom-ból színművet, de talán éppen epi-
kus jellege miatt nem volt sikeres, ez az egyrészes darab szituációban, karakterekben, cse-
lekményben sokkal adekvátabb.  Halálos kór, agónia, eutanázia, - a művészet élő tárgyának
kihasználása, az alkotás tulajdonjogi problémái,  vagy a válás nélküli válás és természetesen
a szerelem sokoldalú lehetőségeket biztosít a színházi adaptációnak. Az író  igényesen él is
mindezzel az ismerkedés,  egymásra találás,  a konfliktus és a végkifejlet felépítésében, né-
hány mozzanat azonban  gyengíti darabját.  A dialógusok nyelve irodalmilag széppé stilizált,
a szócsaták szinte vígjátéki poentírozással villognak, de nem érik el a téreysen emelt hang-
vétel magaslatait. A professzionális fotó- és élet-művész  racionális hitelességével szemben
a 25/!/ éves újságkihordó-irodatakarító lány  feltűnő okossága, tájékozottsága, magabiztos-
sága áll. Tételezzük fel, hogy ilyen külsővel azért nem pincérkedik, mert minden vendég ki
akar kezdeni vele, bolti eladó nem akar lenni,  mert túl későn van záróra, - de azért mégis-
csak elhihetőbb lenne,  hogy mondjuk egy gagyi-diplomát szerzett, alulról jött fiatalka, aki
négy-öt év koplalós kollégiumi lét után nem tud a képzettségével munkát találni. (Beleírha-
tunk még egy ráutaló félmondatot, nem?!?).
Szikora János rendezése időlegesen feledteti  ezen ellentmondásokat, átgondolt, kidolgo-
zott helyzetek egymást erősítő láncolatába sűríti a történéseket.  Korrekt a tempó, kiváló
a színészvezetés, a látványban is csak egyetlen bántó mozzanat akad: a pupilla-szaggató va-
kuvillanások, melyek feleslegességét  az elementáris erejű átkötő-zenék igazolják.  Lukács
Miklós,  aki bartóki ütőhangszerként kezeli a cimbalmot,  hihetetlen empátiával érzékeli a
dráma fordulatait és súlyos hangtömbökkel,  meghatározó módon tagolja a cselekményt, a
kortárs-zene érett nyelvén fogalmazott, impulzív frázisaival.  A feszültséget fokozó, zsigere-
inkben rezonáló fémes dobbanások,  a leépülés képeiben  gyolcsba burkolt verők  fojtott
tompaságába révülnek, megadóan követve a leépülés fázisait.
A textus következetlensége leginkább a modell-szerető figuráján érezhető, Bata Éva kariz-
matikus alkata  egyébként is keményebb, következetesebb  a megírtnál.  Ő soha nem volt
bukolikus Ágicza,  Ő eleve a kitörni vágyó,  konokul erős Ágnes!  Nagyszerű színészi játéka
azonban majd' végig sikeresen borítja homályba  szerepének következetlenségeit, kőből fa-
ragott,  monolitikus figurája  magától értetődően uralja a játékteret.  Helytáll a szópárba-
jok játszmáiban, rezzenésnyi gesztusokkal jelzi érzelmi viszonyulását,  még a teljesen hitel-
telen,  az albérleti nyomorultságot feltáró monológgal is megbirkózik.  A kiegyensúlyozott
biztonság az utolsó találkozások pillanataiban üt vissza, abban a kétségbeesett kilátástalan-
ságban sokkal erősebb érzelmi kitörés lenne indokolt,  hangban-szóban is, ahogy a halálos
beteggel való találkozás döbbenete után, a kerekesszék előtt térdelve,  a fájdalmas össze-
borulás katarzisában  pózban, mimikában  ez meg is valósul.  Bata Éva  teljesítménye mind-
azonáltal csak felsőfokokkal jellemezhető,  súlyos színészi jelenléte főszereppel egyenran-
gúvá emelte sokszínű alakítását.
Hegedűs D.Géza  pályája egyik csúcsára érkezett, a fotográfus művész  önzésbe és megal-
kuvásba egyaránt belegubancolódott egyéniségét  káprázatosan gazdag eszköztárral állítja
elénk. Minden szótagra van értelmező, kiemelő, hitelesítő gesztusa,  egyetlen hangsúllyal
képes betetőzni egy jelenetet, a cinikus fondorlat, a szómágia, a direkt ráhatás alantassá-
gát éppen olyan átütő erővel ábrázolja,  mint a felbuzgó vágy és szerelem hevességét. Ap-
rólkékos elemzést érdemelne a halálos út három stációjának  testi-leki és hangbéli megje-
lenítése, a nagy színészet mestermunkája. Szélsőségei mellett, a hangvétel mindig a vissza-
fogott arányosság határain belül marad,  még életerős gyorsaságának cikázásai, az első ro-
ham rémülete után, észrevétlenül váltanak az elerőtlenedés bizonytalanságába.
Az itt máshoz szokott nagyközönség  döbbent csendje jelezte, hogy a legkomolyabb téma
is utat talál, ha súlyához méltó előadásban szólal meg.

Esterházy Péter-es mütyürkézéssel kezdődik,  nemigen történik semmi, legfeljebb egy-két
szereplőt ismerünk meg.  Ilyés Róbert  angyali türelemmel viseli  a Narrátor  kényszerzub-
bonyát, elegáns szakmai perfekcióval hidalja át  a tátongó semmi szakadékát.  Lázár Kati,
a kőszínházak Jolly Jokere természetesen a  Cégjegyzékkel is képes izgalmakat kelteni, de
még az első párjelenet,  Dévai Balázs és a színészhercegi rangú  Kálid Artúr is megszenve-
di a mondhatatlan űrt. Ha nem a nagyszerű  Göttinger Pál a rendező, bizony elhúztuk vol-
na a csíkot a szünetben, szerencsére bíztunk benne: - csak van még valami a tarsolyában,
reménytkeltő volt a korrekt színpadkép és a kiváló zenekar is... Nem bántuk meg!
Szünet után beköszönt a cselekmény, a konfliktus, a humor! Nem a koponyarablás idétlen-
ségét kell szenvednünk,  Maestro Joseph végre felnő, megjelenik a delnő, beindul a prob-
lémázás, egyből pezsegni kezd a szellem is. Benedek Miklós eszköztelen és egysíkú, de ez
a tág horizont a mínusz végtelentől a plusz-ig terjed... Nem Haydn Ő,  de abszolút hiteles-
séggel saját maga és ez bizony itt most  többet nyom a latban:  alakítása szerethető, vere-
tes dikciója unikum.  Dinyés Dániel  invenciózus hangszerelése, a csembalót helyettesítő
xilofonnal, egyik legnagyobb értéke a produkciónak.  "Haydn, Haydn" rappelik a lányok az
ölelkező kórus-szólamok közben, ingázó karmozgásuk, valamint Katona Gábor szellemes ko-
reográfiája látványosságukat is megnöveli.
A kockadobálós komponálás  mozarti poénja csak nem akar elsülni,  a reinkarnáció sem hi-
teles, bár később, a sziporkázó Haydn-Mozart csúcstalálkozóban, Telekes Péter pontosan
intonált hangot üt meg.  Felesleges operai intermezzo után  Gados Béla  remekel a tehet-
ségtelenség kórképében,   Lázár Kati  pedig mindent visz  parodisztikus monológjaival.  A
legjobb  Ilyés Róbert, aki lehetetlen szerepét  sokszínű játékkal képes elfogadtatni. A ze-
nei betétek  gyönyörűségesen illeszkednek,  (az egy hamiskás férfikórust  megbocsátjuk),
kedvünket a hullagyalázás szerencsétlenkedései sem szegik.  Göttinger Pál  rendezőművé-
szete a befejező képben csúcsosodik: a Nagy Fehér Koponya-Léggömb sejtelmes puhaság-
gal rugózik, mint a Nagy Klasszikus Mester  lágyan ívelő zenéje,  így a harmincharmadik vál-
tozat nem a morbid bűntényről szól, hanem a Muzsika, a Művészet megváltó békéjéről. 09

Szögezzük már végre le,  hogy  Ödön von Horváth  nem egy igazi drámaíró,  darabjai legfel-
jebb életképek /Szép Ernő-i poézis nélkül/, híján minden mélységnek. Közhelyeibe a poszt-
modern utókor magyarázza bele a társadalomkritikát, dramatugiája sivár, mint egy korabeli
hangosfilmé. Ez az! Erre érzett rá  Bagossy László, mikor a szüzsét vetítővászon méretű ke-
retben,  narrátorral elválasztott jelenetekben játszatja.  Darvas Ferenc  zongoraalátéttel
fűszerezett konferansza kissé még az akkoriban éppen eltűnő némafilmekre is emlékeztet,
ahogyan az egész ponyva-ízű cselekmény is. A rendező tökéletesen valósítja meg a filmsze-
rű töredezettség és a hetykén poentírozott  események egységét,  a játszhatatlan semmi-
ségből formai bravúrt teremt. Ami a párhuzamos futó Ö.von H.-opusz esetében, mütyürké-
zéssel, a történelmi korrajz erőltetésével és némi ízlésficammal nem sikerült, az az Örkény
színpadán,  az évad legeredetibb koncepciójával, rendezői mestermunkát eredményezett.
Az együttes példásan alkalmazkodik a szokatlan stílushoz, villanásnyi idő alatt realizál gyor-
san változó szituációkat, nincs háttér, nincs vetítés, tulajdonképpen még kellékek sincse-
nek: a színészi játékra van bízva minden!  Csuja Imre, Mácsai Pál, Széles László  bármelyik
szerepében olyan magától értetődően jó, mintha neki írták volna, annál örvendetesebb a
fiatal erők magabiztos helytállása.  Polgár Csaba  a kiábrándulásra hajló önfeladás,  Máthé
Zsolt a hajlongó alkalmazkodás  kórképét rajzolja meg, figuráik tökéletesen illeszkednek a
30-as évek világához. Szandtner Anna különös egyénisége a megírtnál összetettebbé teszi
Karoline alakját, érett érdessége felülírja  a kitörni vágyó lány-szerepek kliséit. Úgy tűnik,
új környezetében végre megkapja  a karakteréhez illő föladatokat,  heteken belül két pa-
rádés alakítással lepett meg,  melyekkel egyből az ifjúsági ranglista élmezőnyébe ugrott.
Hámori Gabriella könnyedén hozza többszintű figurájának  ellentmondásos rétegeit, éles-
sége míves fegyelmezettségbe ágyazódik,  gesztusait, mimikáját meggyőző átélés hitelesíti.
A koldusoperai fiaskó után a Majomnő songjában varázsos hangszínnel bizonyít, legapróbb
megmozdulása is korszerű játékstílusra alkalmassá tevő, sokoldalú habitusát jelzi.
Bagossy László formai bravúrja és mesteri színészvezetése újabb értékes előadást hozott
létre az  Örkény István Színház-ban,  amely újabb előrelépést jelent a hazai művész-szín-
házak rangsorában. 2009

Százhúsz évet teljesített, ha írásait, filmjeit nézzük,  jazzel súlyosbított létezését is beszá-
mítva volt az egyezerkétszáz is: /de/naturálisan élt 42 évet...  A Tajtékos napok-on túl ke-
véssé ismert nálunk, színdarabjaival ugyan többen próbálkoztak, kevés sikerrel, ponyvaízű
kisregényei pedig  nem ütötték meg a mércét.  Kiss Csaba  érett tapasztalattal,  kemény
kézzel sűrítette kisszínpadra az eredeti művet, amelyet igen rossz szemmel nézett a kolla-
boráció-tagadó hivatalosság és a győzelmi mámorba szédült  nemzeti öntudat.  De a zseni
már akkor kimondta:  szépen megfért az ágyban a német és a francia,  nem is beszélve az
együttműködés aszexuális lehetőségeiről.  Boris Vian-nál áldozat a náci katona,  az amcsi-
nak meg fogalma sincs, hogy hol van és miért,  csak az őshonos franciák élnek vígan: a ha-
talomra hajtó ellenállóknak mindegy, civilt robbantanak-e vagy fasisztát,  az istenadta nép
pedig oly boldogan belez, trancsíroz és házasodik,  mintha nem is a normandiai partraszál-
lás történelmi napjait élné.
Töményen színes  Berzsenyi Krisztina  színpada,  egymás mellett lóg a bontásra váró lóte-
tem és a Vörös Hadsereg ejtőernyőse, a néprádión nincs távkapcsoló, de míves ütésekkel
tetszés szerint szólaltathatjuk meg  Londont, Párizst, vagy a német katonai adást. A forga-
tagos cselekmény elevenen lüktet, - a rendezés jóvoltából  végre egyszer hazai színpadon
is nagyot hasít az abszurd humor. Az őserejű hitelességű  Horváth Lajos Ottó  és az eleve
ionesco-hősnek született  Kocsó Gábor nyitó párbeszéde,  melyhez a  Kriplijét lazán felül-
író  Lengyel Tamás csatlakozik, a szövetségesek légicsapásaival támogatva: bődületes rob-
banékonyságú expozíció.  Egymás után esnek be a segítséget kérő német és a lakossággal
jótékonykodni vágyó amerikai katonák. Szabó Margaréta az USA technikai fölényét taglóz-
za le fenomenális csáberejével,  Mesterházy Gyula  GI-közlegénye után a magasabb rangú
Király Attila délcegsége is ágyába szédül, később a mérsékelten szobatiszta "Deutschland,
Deutschlan über alles"-előénekes  Szűcs Péter Pál-t is kisegíti, egyedül a náci fenevad bő-
rébe bújt galamblelkű kispolgár,  a lenyűgöző karakterű  Sáfár Kovács Zsolt  menekül meg
egy lavór vízbe fejelve. A hadviselő felek végül póker-csatában mérik össze erejüket, a ma-
gában is kristály-tökéletességű jelenetben mindenki győztes:  az ellenségtől elnyert harci
öltözetben, teljes fegyverzetben távozhat... A négy szereplő együttműködése káprázatos:
Kvartett a Háború Végezetére...
A virulens tempót áramszünetnek álcázott, indokolatlan szünet töri meg. Teljesen felesle-
ges, dramaturgiailag értelmetlen,  manapság már vígan kacagunk egyvégtében egy ilyen ki-
váló előadást, - utána viszont nehezen tápászkodik fel a büfébe űzött együttes.
Hála a felmentő seregeknek, mégis sikerül: Dózsa Zoltán pilótája többszöri nekigyűrkőzés-
sel landol hatalmas ejtőernyőjével,   Fekete Linda  kánkántáncosba oltott gyévuskája vér-
bő szovjet katona-dalokkal agitál,  míg az áhított menyegzői lakoma  vezéralakjaként,  Übü
Mama-i elánnal  Szilágyi Zsuzsa  próbálja fékezni gyermekei hidegháborús ellentéteit. Iga-
zán eljöhetne testvér-háborunkat békíteni  nemes hazánkba is,  talán akkor,  együtt nyúj-
tózkodva a napos fövenyen, még megúszhatjuk a vészjósló torzsalkodást...
Kiss Csaba  telibe találta  a viani abszurd stílusát,  bár nekünk is lenne olyan világháborús
drámánk, amelynek nézése közben így kiröhöghetnénk magunkat!

Nekrosius-nál rock-énekes játszotta,  de mozgásművész talán még soha:  a címszerepben
Horváth Csaba  egyedisége más szemszögből láttatja a drámát.  A mikron-pontosságú ren-
dezői értelmezés minden szónak, hangsúlynak metszően találó megszólalást ad, a szokott-
nál kevesebb "játék" pedig, általában elsikkadó gondolatok kiemelését teszi lehetővé. Pél-
dául azt, amit még egyetlen rendezés sem állított a középpontba,  /ez sem/,  hogy a dán
királyfi tulajdonképpen a trónörökös is,  a gaztett tehát karrierjét teszi tönkre...  Dikció
mellett akció:  Horváth Csaba nagyjelenete, a híres monológ helyett  az Oféliát kolostor-
ba átkozó kitörés, amikor volt szerelmét kíméletlenül fel s alá vonszolja, ökdösi, rázza, mi-
közben tagjai őrült vitus-táncot járnak. Színészeket instruáló szavait viszont egyetlen tág
ívben deklamálja, mint egy vezetéshez szokott színházi ember, (remélhetőleg el is jutnak
kérései az egész szakmához is, ahogy saját társulatához, mint látni fogjuk, már el is jutot-
tak).  Zsótér Sándor merészsége ismét igazolódott: a technikai virtuozitásnál többet ér a
színpadi létezés generatív hitelessége.
A női szerepek kiosztása jó előre felszította a kedélyeket, - a rendezői elképzelés ebben
az esetben is győzött.  Szabó Éva  inkább sodródó báb  a cselszövények forgatagában, ár-
tatlan bűntárs, értetlen szolgalélek,  aki csak egyszer mond ellent: "iszom!",  abba egyből
bele is pusztul . Ofélia az első szemvillanástól kezdve elementáris:   szerelmes, megalázott,
reménykedő és nemesen belenyugvó,  Vándor Éva  őrülési jelenetében nyoma sincs az is-
mert gesztusoknak, ő még felszéllel sem bolond,  megfontolt racionalitással osztja szét vi-
rág helyett szőrmepalástjait,  fájdalmas zeneiségű mondatainak hatását tovább fokozza, a
Tallér Zsófia  minimál-effekusaival kísért,  áttetsző poézisű dal.  Háttérbe szorult a Király,
a koncepció nem biztosít lehetőséget  az extrém képességű  Krisztik Csabá-nak,  Csórics
Balázs legalább mutatósan emelkedik-süllyed a légtérben,  angol követként pedig elmond-
hatja a stoppard-i végszót: "Rosenkrantz és Guildenstern halott".
A húsz szerepet kilencen játsszák,  de ebből hármójuknak jut tizenkettő!  Zsótér Sándor
egyedülálló színészvezetése, félelmetes pedagógiája olyan rétegeket képes felszínre hoz-
ni, olyan rezonanciákat szólaltat meg, melyekről még a szerencsés alanyoknak sincs tudo-
mása, - egy próbafolyamat Vele felér két színiakadémiával... Ömböli Pál  talpraesett egyé-
niségét, pregnáns humorát eddig is nagyra értékeltük,  de minden szokásos komikusi esz-
köz nélkül, céltudatos egyenességgel fogalmazott Polonius-a elragadó meglepetés! Direkt
poentírozás nélkül fakaszt  heves kacagást, kocsányos tölgyből faragott figurája  magától
értetődöen uralja a színpadot. Norvég tisztként fontos hadititkokat közöl, Osrick gúnyá-
jában kecses táncléptekkel fűszerezi mondókáját. Az átváltozásokban meghatározó szere-
pet játszanak az ötletekben tobzódó  Benedek Mari-nak, harmonizáló színeket soha nem
párosító,  disszonanciáik ellenére  egységes egésszé formálódó jelmezei, - kedvencünk a
mobil páncélzat,  Guildenstern mellényének csíkozott, élénksárga háta, valamint Horatio
tiritarka pulovere... Az izmosan markáns, konok sűrűségű  Kádas József  Laertese fürgén
cikázó majdnem kamasz, bosszúvágyó indulatában is megőrzi  nemességének eleganciáját,
sírásója viszont a szokott részeg-klisék nélkül dülöngél kifelé,  hogy villanásnyi idő múltán
délceg világfiként térjen vissza.  Földeáki Nóri fordított shakespeari nemcserével abszol-
válja a III/III-as besúgó álbarát Rosenkrantz és kontrasztként Hamlet legközelebbi fegyver-
társának szerepét, - piros csuklyában, maszk nélkül elváltoztatott arccal és hanggal brilli-
roz, mint Első Sírásó. A debreceni Tavasz ébredésében  a Nagy Brehm négyoldalas szócik-
két mondta el a gólyamadárról, a tudós szöveggel  mindvégig lázas izgalomban tartva hall-
gatóságát, nem melodikus hanghordozás az övé,  töretlen áradása, mint lézersugár üti át
a falat, talán még a Holdról visszaverődve sem veszítene koherens energiájából.  Minden
replikája ül, mutáló hangszíne magában is elég lenne a folyamatos derültséghez, hogy az-
tán a fináléban,  újra Horatioként,  férfias megrendüléssel kommentálja a tragikus véget.
Ne felejtsük el, hogy az utóbbi két ifjú művész a Fortedanse tagja, így félig-meddig, vagy
tán egészen  Horváth Csaba hamleti köpönyegéből bújtak elő...
Aranymetszésben,  az est csúcspontján hallhatjuk  a Színészkirály Pyrrhus-monológját, a
hajdani, veretes deklamáció méltósága köszönt vissza  a lenyűgöző  Bakó Márta jeleneté-
ben. Fenségesen hömpölyög, lassúdad fokozódik, töretlen ívben éri el zenitjét, mennyei
szárnyalás, - szavak roppant katedrálisa, amelyben a legkisebb névelőnek is roppant súlya
van.  Egy lassan feledésbe merülő színészgeneráció utolsó mohikánja,  feledhetetlen erő-
vel testesíti meg azt a múltat, melynek gránitalapjára lehetne  a színházi jövőt építeni.
Szó, szó, szó: de micsoda átélés izzítja föl, milyen sziklaszilárd belső biztonságra épít, - az
az előadás ezt a mércét állítja mind a színészek, mind a közönség elé és az összképet néz-
ve: magasan teljesíti a szintet.

Spiró György dramatizálása  mozgékonyabb elődeinél,  a rendezés korrekt és céltudatos,
Hasek szövegei meg annyira abszurdak,  hogy bőven adnak muníciót  a színészeknek. Töb-
ben 4 - 5 szerepet is játszanak,  az átváltozásaik frappánsak,  Spindler Béla  narrációjával
fürge tempóban pereg az előadás. Csak energiával kell bírni, csak nyomni kell az egymásra
rétegeződő poénokat, nincs az a rideg kritikus, aki ellen tudna állni a svejki humor csatta-
nóinak.  Körtvélyessy Zsolt-ot  nyílt színen  üti meg a guta,  Törköly Levente bele is hal,
hogy percekkel később  kutyatolvajként reinkarnálódjon,  Kerekes József  Ionesco-i szin-
ten tobzódik Latrinás tábornok szerepében. Az isteni  Stefanovics Angéla korhatárra való
tekintet nélkül komédiázik  öreganyói, asszonyi és ledérebb úri - utczai hölgyecskék alak-
jában, ahogy Ő köp a besúgó sörébe,  attól az egész titkosrendőrség kipusztulna...  Nagy
Viktor, túl az alkati megfelelés tökélyén,  ellenállhatatlan lendülettel harsogja végenincs
anekdotáit, tökéletes belső átalakulással jeleníti meg az autizmusba plántált furfangos bu-
taságot, amely még nyilvánvalóbbá teszi a mindenkori katonai szellem bornírtságát.
Addig jó, amíg nevethetünk rajta, amíg nem a bőrünkön érezzük, addig jó, amíg ilyen pom-
pásan szórakoztató produkcióban élvezhetjük Svejk, a derék katona történetét.

Örkény István alaposan megelőzte korát, az Örkény István Színház majdnem utolérte. A te-
lefon-monológok, a levél-elmondások igencsak közelítenek  a 30 évvel későbbi, széken ülős
színdarabok modorához,  a rendező   Mácsai Pál és a dramaturg  Gáspár Ildikó  jóvoltából,
több jelenet elbeszéléssé alakítása, eljátszás helyett kucorgó elmesélése  tovább erősíti a
tendenciát.  Kihagyott lehetőség viszont, hogy az előadás nem absztrakt térben játszódik,
málló vakolat helyett szívesebben vettük volna valamilyen geometrikus konstrukciót. /Más-
részt azon időkben  havi 1300 Frt-ból,  amely egy komoly szakmunkás-fizetés,  tellett volna
festetésre.../ Nem volt szerencsés Orbánné alakjának aránytalan felnagyítása, a vehemens
Pogány Judit  imponáló energiákkal,  legyűrhetetlen tempóval jeleníti meg,  de az iszonya-
tos szózuhatagot számos helyen csak ráerősítéses gesztusokkal győzi. A halhatatlan Sulyok
Máriá-t nem kérhetjük számon,  de néhány egészséges húzással könnyíteni lehetne helyze-
tén. Felismerhetetlen Cseremlényi Viktor figurája,  nem vagyunk affél csujj/a/ogtatók,  de
a társulatban találnánk megfelelőbb karaktert. Ideje lenne felismerni,  hogy idős szerepre
nem okvetlenül kell korban illő személyt keresni,  nincs szebb föladat, mint fiatalon matró-
nát, idős dámát játszani:  itt viszont a páratlan  Csomós Mari  kerül hálátlan helyzetbe. An-
nál csodálatosabb figurát teremt a delejesen karizmatikus  Molnár Piroska, akinek minden
mondata oratorikus zeneiséggel ível,  miközben nem veszít hiteles valódiságából.  A neveté-
se, mit nevetése! - végletekig fokozódó kacagó-szólama  a szerencsésen nem játszott, csak
hanggal megjelenített macskajáték nevető-triójában, mely a közönség kórusával hahota-or-
giává dúsul...  A triumvirátus harmadik tagja, Kerekes Éva  példás finomsággal hozza Egérke
gátlásos esetlenségét, aztán sorsmonológjában kivillantja /törött/ macskakörmeit, a nyávo-
gó-tercettben még a hangját is kiereszti... A másik nagyjelenet az anyós-mama és a munká-
jukba görcsölt fiatalok kommunikációjának egymás mellett mereven elbeszélő, totális csőd-
je.  Polgár Csaba,  az éppen minap harmadszor látott Homburg hercegben megcsodált, vá-
ratlan cezuráival, szinte szöveg nélkül teszi egyedivé figuráját, Szandtner Anna pedig, vég-
re  alkatához illő szerepben,  az est legnagyobb meglepetése.  A kötelező társalgás üresjá-
ratában is nyelvi fordulatokat memorizál,  ráadásul,  állandó tolmácsi készültségben:  négy
nyelven használ ki minden másodpercet, míg drámai ereje - " soha nem is szoptattál!"- egy
kétségbeesett kitörésben, a nagy számon kérő jelenetben érvényesül.
Van egy  igen nagy drámaírónk,  akinek korszerűsége  csak most kezd igazán érvényesülni,
várjuk tehát  a Kulcskeresőket,  a Forgatókönyvet és azt a régi MÁV-os környezetben ját-
szódó, de ma is félelmetesen aktuális vasutas-darabot.

Rettegünk az "ülős" daraboktól... A Schimmelpfennig-klónok  szájtépő üressége riaszt, kon-
fliktust,  izgalmat,  katarzist akarunk!  Gianina Carbonariu  háromszereplős opusza mindezt
bőkezűen tálalja, noha a kezdet a magába roskadó depresszió. Sztarenki Pál csak a román
szerző megtalálása miatt is felsőfokú dicséretet érdemel, rendezése fokozza az ujjongó el-
ismerést. A három színinövendékkel pontos szövegelemzés alapján építi fel a karaktereket,
erélyes tempót diktál, kiválóan érzékelteti az intim és a nyilvános helyszíneket. Bárpult, di-
ákszoba,  diszkó, autóbelső jelenik  meg a szimpla állványzat és néhány lámpa segítségével,
jól válogatott zenék tagolják a cselekményt, a forgó diszkógömb alatt, mint vonagló tömeg,
mi magunk is a játék résztvevőivé válunk.  Tarr Judit  érett eleganciával hozza  a munkahe-
lyén élenjáró, titkos életében igencsak elrugaszkodó széplányt,  Alberti Zsófia óvatos kez-
dés után, szuggesztív hitelességgel ábrázolja depresszióból a szélsőségekbe menekülő figu-
ráját. Leszbikus volta tulajdonképpen csak az utolsó pillanatban derül ki, külön piros pont
jár azért, mert tökéletesen elkerüli  a külsőséges eszközöket, alakítását a fantázia vezérel-
te átélés energiái éltetik.  Mohai Tamás pompásan érzékelteti a hetyke külső mögött rom-
boló önértékelési zavart,  a kamaszos bizonytalanság és a túlzó hirtelenség  jellemzését ta-
lálékony biztonsággal oldja meg.  Lendülete, humora a produkció éltető motorja, dikciójá-
nak eleven ritmusa, lényének heves bája  elkerülhetetlenül írja nevét a jövő reménységei-
nek listájára.  Sztarenki Pál  és az együttes vibrálóan érdekes előadást hozott létre, köve-
tendő úton jár a  József Attila Színház,  ha a jövőben is  lehetőséget nyújt  ilyen fiatalos
tűzzel sziporkázó alkotásnak, amely nemcsak a színpadi biztosítékot veri ki, de a megkövült
konvencióét is.
Nagyon úúútáljuk a színpadi szexet,  az ál-dugások,  nevetséges pszeudo-koituszok bénázá-
sait meghaladva,  a Stop the tempo!  gruppenszexe, /azokkal a lelkesen dörzsölő tenyerek-
kel!/olyan elementáris, hogy csak ezért az egy jelenetért is érdemes lett volna megnézni!

Nincs, nem volt és nem lesz TV-nk, így nem alakulhatott ki bennünk olyan ellenérzés, mely
vájtszemű barátainkat lenéző elítélésre készteti  a szegény "sorozat-színész"-eket  illetően.
Nem is értjük: a színész szakmájának tudója, föladatát legjobb indulattal teljesíti, ha rossz
a cél és az alapanyag, az nem az ő felelőssége: ciberéből nem lehet gulyáslevest főzni. Szá-
mos kiváló aktor játszik vackokat,  de ez nem őt minősíti, főleg, ha színházában komoly sze-
repekben sikeres.  Létay Dórá-t  miskolci éveiben sokszor értékeltük nagyra, emlékezetes
zsámbéki kartörését sem feledjük, úgy tűnik,  rosszhírének keltői nem jártak annak idején
színházba. Írásai nosztalgikus visszarévedések az ifjúkorra, legfeljebb baráti beszélgetésben
állnák meg a helyüket, túlzás volt előadóestjét erre építeni.  Erős egyénisége, érett dekla-
mációja, játékának intenzív sűrűsége azonban hatásosan ellensúlyozta a tartalmi hiányokat.
Elkerülte a szexis túlzásokat,  jelenléte mindvégig érdekes tudott lenni, lendületes tempó-
ban okosan osztotta be erejét.  Talán a közönség bevonásának kísérlete torkollott egy kis-
sé túlzásba, két ponton viszont poétikus magasságokba lendült át: a nyammogó anyuka fel-
idézte  a gyermeki ölbebújás emkékét,  a Mechwart-téren fölröppenő galambok tovatűnő
felhő-amőbája pedig  ponttá zsugorodott,  mintha csak  egy madár lenne...  Néhány ilyen
fragmentum  bízvást megtalálná helyét  egy mások műveiből szerkesztett műsorban,  akkor
maradéktalanul érvényesülne  Létay Dóra  nagyszerű előadókészsége,  átélésének hiteles-
sége, személyiségének szuggesztív varázsa.

Sanyarú sorsuk van az egyfelvonásosoknak: csak párban alkothatnak sikeres produkciót, ha
nem egyformán megfelelőek, felemás estére számíthatunk. A kiváló  Egressy Zoltán második
darabja, amely a produkció címadója is egyben, megmagyarázhatatlan okokból nem illik ide,
súlyosan veszélyezteti a közönség felhorgadt jókedvét. Az első, az  Ondrasek Péter ötletes
troli-díszletében játszódó igencsak felkorbácsolja a tetszésindexet, forgalmi dugó és gépel-
térítés biztosítja a zárttéri kamarajáték lehetőségét. Groteszk abszurd, de a szerepek élet-
szagúak, frappáns a szövegelés, komikusak a szituációk.  Gula Péter,  /már ha ő rendező: a
színlap két nevet említ,  de ténykedésük mikéntjét nem részletezi/, jól építi fel a sziszegő
ajtócsukódások tagolta  szerkezetet,  erélyes tempót vezényel,  még a mesterkélt befeje-
zést is képes amolyan záróakkordként elfogadtatni.  Egressy Zoltán  most is nagyszerű sze-
repeket kínál a színészeknek,  akik összehangolt együttesként  jelesre vizsgáznak. Törköly
Levente a rézfúvós lét, alkohollal enyhített  mindennapos sziszifuszi küzdelmének közkato-
náját jeleníti meg,  Trokán Anna  külsőségekben mutatós színésznő, aki Bp.Kamaraszínházi
minimálbérét zsebtolvajlással egészíti ki, telitalálat Haás Vander Péter  szószátyár ellenőre.
Igen összetett figurájának  extrémitását  érzékeny eszközökkel  ábrázolja  Dolmány Attila,
akiről, az utóbb évek remeklései után bízvást kijelenthetjük, hogy bármilyen deviancia be-
mutatásának egyedülálló virtuóza. Mobilfüggő primitívaként  Stefanovics Angéla a tőle várt
csúcsformátumban szájaskodik, dicséretére hozzátehetjük: neki még a másik nézhetetlen-
ségben is volt egy-két ütős mondata...  A troli mellett  a sikerlistát is  Majzik Edit  vezeti:
kiégett tekintetű, törhetetlen nyugalmú sofőrnője,  akinek a legképtelenebb helyzetekre
is van megoldása: végső esetben egy pár kötőtűvel, az évad egyik legváratlanabb meglepe-
tésével szolgál. El tudjuk képzelni, hogy otthon  a főzelék-keverést ugyanolyan lendületes
körzésekkel végzi,  mint a volán forgatását,  lehet, hogy házastársi szolgálatok közben is a
pulóverkötés szemeit számolja...  Egykedvűségében egyedi figura, mindennapiságában bra-
vúros jellemrajz!
Mit ajánljunk a nézőknek?  Szünetben siessenek haza?!? A Szerzőt minden esetre felkérjük,
írjon már egy újabb rövidkét ehhez a remekléshez, hadd játsszák el sikerrel máshol is!

Nem rajongtunk a Gyaloggaloppért, szerencsére a musical csak a sztorit vette át, otromba
humorát eredeti szellemességgel  inkább újraalkotta.  Felkapjuk a fejünket, amikor az első
duettben  Posta Victor és az elragadó szuggesztivitású  Balogh Anna így kezdi: "minden da-
rab elején, kell egy szerelmes da-ha-hal...",  idézőjelbe téve  a műfajt és méretes vibrátók-
kal a stílust is. Az emlékezetes kaposvári operettek jutnak eszünkbe,  melyekben a giccses
maszlagot az abszurditásba fordítva, totális paródiaként játszották,  illetve játsszák ma is. A
lovagok kasztanyettes ügetése nyomán,  egyre több jel erősíti meg bimbózó reményünket,
végül a Tó Úrnőjének revű-showja végképp eldönti a kérdést.  Balogh Anna vakmerő hang-
vétellel egyszerre varázsos tündérkirálynő és szerepéből kikacsintó primadonna, althangon
poentíroz, majd elsöprő elánnal vágja ki az egyvonalas B-t. A második részben aztán szóhoz
jutnak a többiek is. A trójai falovat helyettesítő  Fanyúl esztétikai értékein ámuló franciák
hadában De Gaulle, Napoleon és Edith Piaf viszi a prímet, majd a színészileg is remeklő nagy
szerű tánckar, trikolóros alsószoknyákban járja a fergeteges kánkánt.  Szervét Tibor pana-
sza depresszív magányát ecseteli, miközben a teljes kellékes-,öltöztetői- és sminkes-csapat
ott ácsorog a háta mögött, - szolgája, a falstaffi alkatú  Ömböli Pál  fürge piruettekkel fű-
rezett, zsigeri humorérzékkel előadott  "Kék az ég"-gel vigasztalja.  Irigylésre méltó erény:
a legtöbben 2-3 szerepet is játszanak,  így a hármas szereposztás biztonsága mellett,  a szí-
nészi sokoldalúság megmutatására is pompás lehetőségek adódnak.  Szente Vajk alig ismer-
hető fel a II.Őr középkori járványtól reszelős hangja mögött, más színeket villant fel a csu-
hás barát figurájában, végül,  Sir Robinként visszatérve,  egy káprázatos tánctuttiban bizo-
nyítja komikusi vénáját. Másik felállásban hasonlóan ragyogó  Arany Tamás, ahogy  Hujber
Ferenc is, aki  Serbán Attilá-val váltva  rigorózus történészként bukkan fel,  Lancelot imá-
dott úrnő-fiújaként pedig példáját adja a túlzásoktól mentes,  teljes átéléssel hitelesített
karakterábrázolásnak. Éteri muzikalitású, ívelt legátókból építkező éneklésük ritka érték a
hazai zenés szcénában.  Váratlan fordulattal, a Grál-legenda irányt vált  a  Madách Színház
felé/!?!/, mi magyarok kerülünk a gyújtópontba, hirtelen, végre valahol!, múlhatatlan szük-
ség lesz ránk... A fordító  Bárány Ferenc igen eredeti dalszövegéből megtudhatjuk , hogy
ezek a "magyarok" igen sokszínűek:  román, tót, zsidó, német vér  kering ereikben, ahogy
azt  Tihanyi Ákos  koreográfiája is bemutatja.  A Tarka Magyar Himnusszá  avanzsáló szóki-
mondó betétszám,  Nagy Balázs  előadásában, váratlanul nagy tapsot kap, ami talán kicsit
megnyugtató, nincs még veszve minden: a nézőtéren a jövő felnőttei vannak többségben!
Kreatív csavarban,  amúgy nincs hiány,  a méltán hiányolt musical-díva visszaoson a rivalda
előtt, felháborodva követeli vissza  eltűnt szerepét.  Hisztérikusan áriázik,  bluesben öblö-
get,  Kathy Barberian-i hangeffektekkel brillíroz:  Balogh Anna a színészi-énekesi eszközök
teljes arzenáljával nyűgöz le, vissza is veszik a stábba, hogy az esküvői zárókép csók-kettő-
se után, hangja a finálé tobzódó forgatagában is diadalmasan szárnyalhasson.
Szirtes Tamás rendezésének, parádés eleganciája mellett, sikerült megtalálnia az elbűvölő
szórakoztatás és az offenbachi irónia bámulatos egységét - nyitás ez egy korszerűbb zenés-
színházi stílus felé.

Bár csak félig felel meg a követelmények,  a megújhodott Pesti Színház első bemutatójáról
mindenképpen beszélni kell.  A Zola-i sztori magában igen lapos és banális,  amit a nagy író
kihoz belőle, az ebben az előadásban nemigen jelenik meg.  Persze, ne legyünk telhetetle-
nek: zenés játék,  humorral dúsított  didaktikus társadalomkritika.  De ha ez a műfaj, miért
nem tud énekelni az első rész legtöbb szereplője?!? Elementáris a műmellekkel, csípőproté-
zissal dekorált tánckar,  /jelmez: Petra Wlachynska/, de bántóan gyengék, rosszul énekel-
hetőek a dalszövegek, nehezen indul be a gépezet. Az első felüdülést a főszerepben debü-
táló  Bata Éva jelenti, aki szuggesztív színpadi létezése mellett, nagyszerűen énekel és tán-
col. Fesztbaum Béla  erőteljes gesztusokkal mutatkozik be, a fokozásra azonban a második
felvonásig kell várni.  Csöre Gábor és  Lajos András  énekben, játékban, táncban egyaránt
remekel a tango-duett koreográfiai gyöngyszemében. Kis áruházi eladóból direktrisszé elő-
lépve,  Bata Éva  karizmatikus egyénisége még jobban uralja a terepet, mozgása, mimikája,
energikus hitelessége gyújtópontja az előadásnak.
Míg a rendező kevéssé jeleskedik,  Duda Éva  koreográfiája a produkció lényegévé,  legér-
tékesebb részévé avanzsál.  A legkisebb jelenet is  következetes térbeli gesztusokból épül,
a színészek mozgatása is meggyőző, a kórusként is pompás táncosok pedig lehengerlő szin-
ten valósítják meg a gazdag invenciójú elképzeléseket.
Robbanékonyságuk gunyoros fináléban is meghatározó, végül is pozitív oldalra billen a mér-
leg: első bemutatónak mégis biztató ez a kezdet!

Már belépni is üdítő volt:  végre eltűntek a szocreál illemhely-csempék,  fehér falak, színes
felületek fogadták az érdeklődőket, friss fuvallatokat sejtetve a kezdődő új évadot illetően
is. Az újra magyarított Othellót maga a fordító,  Márton László mutatta be, hitelesen érzé-
keltetve munkája gyönyörét és gyötrelmeit. Nehéz elképzelni egy komikus /!/ előadást, de
várjuk ki aq végét,  az új szövegen nem fog múlni,  - ezzel együtt nem irigyeljük  a belevaló
szereplőket:  Fekete Tibor és  Nagy Zsolt találkozott már lehetetlen feladatokkal eddig is.
Bartis Attila: Romlás című darabja sem lesz begy üdítő falat,  bár talán élesebb drámai szi-
tuációkat hordoz, mint a Nyugalom. Hegedűs D.Gézá-ban, halálára készülő íróként több vi-
talitás van,  mint napról napra vegetáló mindannyiunkban,  Bata Éva  gránitkemény egyéni-
sége, csak kontúrokban jelzett játéka ellenére,  már egy súlyos alakítás lehetőségét sejte-
ti.  Ne felejtsük el,  hogy a napokban játssza első főszerepét itt, a Pesti Színházban, a  Nő
vágya című "radikális musical-ben, ahol az ének és a tánc a lényeg!
Erdős Virág  Kalocsá-ját, felolvasószínházi formában, de így is reményt keltő hitelességgel
vitte színre Néder Panni, a Színiegyetem utolsó éves rendezőhallgatója.  Keményen fogal-
mazott, abszurd iróniával fűszerezett képek,  eleven humor,  kiélezett kritika jellemezte a
negyedkész állapotban is igen hatásos darabot. Az Űrből jött Android szerepében a frissen
végzett  Józan László  máris fergeteges elevenséggel formálta meg  transzcendens lényét,
előre vetítve egy sikeres előadás ígéretét.
Volt hangulata,  eredetisége ennek az estének,  ha csak egy jottányit  ebben az irányban
változik a színház arculata, csak nyerhetünk az új évadban!

Éppen csakhogy megüti az ajánlhatóság szintjét, két okból mégis beszélnünk kell róla. Egy-
részt, nekimegy a begyepesedett  "nemzeti dráma"-tabunak, hősködés, magyarkodás, nem- zetsiratás helyett egyszerűen eljátszatja a puszta darabot, másrészt és ez a fontosabb, be-
mutatja a színház legifjabb tagjait,  akik eleven lendületet,  legalább egy kicsit korszerűbb
stílusban képesek  színpadra állni.  A rendező jó ötletekkel indít:  csupasz színpad néhány
székkel, egy szál mikrofon, de egy méretes úszómedence, kukkolós plexi-fallal, mely csuka-
fejesek, delfin-bravúrok látványával csábít, - félidőig ki is tart mindez, aztán az üresjáratok
letompítják az érdeklődést.  Ám a legnagyobb hiányosság,  hogy nem egyértelmű a fogalma-
zás,  a groteszk paródia csak érintőlegesen valósul meg, a tragikus pátoszt elveti, de hiába
várjuk a röhejes iróniát.  Dicséretes az élőzenés hangkulissza,  amelyet a szereplők maguk
létesítenek  síppal-dobbal, énekkel-gitárral,  ám itt is csak elindul egy régi slágerekre épü-
lő élcelődés, aztán elfelejtődik, ahogy annyi ígéretes kezdeti mozzanat is.
Az együttes derekasan helytáll,  fittyet hány  a megunt tradiciónak,  szomorú azonban az,
hogy a deklamáció,  az oratorikus készség és a kiművelt hangképzés mennyire hiányos. Fi-
gurálisan imponáló  Makranczi Zalán,  de a szorított ordibálás csökkenti erejét,  ugyanez
vonatkozik a Bánkot alakító  Fehér Tibor-ra, aki ráadásul súlyos szereposztási tévedés vét-
len áldozata.  László Attila egészen kis szerepében is megkerülhetetlen szuggesztivitással
bizonyít,  Bánfalvi Eszter, helyenként az idézőjeles karikírozás lehetőségeit is megcsillant-
va, erőteljes karaktert formál.  Radnay Csilla  dicséretesen birkózik  alkatidegen szerepé-
vel,  Szatory Dávid  egyetlen tirádában is  meg tudja mutatni képességeit.  Heves dikció,
attraktív mozgás, pregnáns átélés teszi hitelessé  Mátyássy Bence Ottóját, míg az intrikus
Biberachot  Földi Ádám  elementáris játéka az előadás főszereplőjévé teszi. Nem az a ha-
gyományos gonosz bajkeverő,  inkább megélhetési intrikus,  nagyon okos, nagyon eleven,
...nagyon színész! Atlétikus alkatát, átütő deklamációját, szuggesztív jelenlétét csak felső-
fokú jelzőkkel illethetjük, alakja Vörös Felkiáltójel a borongós színházi égbolton.
A záróképben  Szabó Kimmel Tamás,  néhány mondatos, hálátlan szerepét nagystílű, erő-
teljes játékkal  hitelesíti:  az úszómedence fölött sercegő lángok  vibráló fényében békíti
össze a tüzet a vízzel.
Mohácsi János első rendezése, az a kaposvári Bánk bán, - hát azért az ez egy egészen más
minőség vala... Mindazonáltal  Alföldi Róbert  első dicséretes rendezése, amely reményte-
li fejlődést bizonyít, egy szempontból kiemelkedő STRATÉGIAI TETT: becsábítja a színházke-
rülő ifjúságot és vízi-revű álcájában  a korszerű színház elemeit mutatja meg  a jövő közön-
ségének.

Harmadszor veselkedett neki:  a kaposváriból  a hullámvasúti díszlet maradt meg leginkább,
a színművészetisben a főszereplők voltak haloványak,  - Lukáts Andor  mostani rendezését
viszont a csodálatos Juli-Liliom páros,  Stefanovics Angéla és Németh Kristóf  egymagában
felejthetetlenné teszi. Elevenen hagyományos a stílus, érzelmekre épít, érvényesülni hagy-
ja Molnár Ferenc poétikus szentimentalizmusát.  De kár, hogy végigjátszatja a teljes szöve-
get,  így maradt hosszadalmas az orvos-jelenet, amelyet szerencsétlen módon még egy bo-
hózatba illő chaplini hanyattesés is rongál.  Kérdéses az egész kép áthelyezése a darab vé-
gére, még az sem indokolta volna, ha a híres utolsó szavakat a döbbenetes szuggesztivitású
Stefanovics Angéla mondja: "...Te most már csak aludj, Liliom..."
Kerekes József remekbe szabott pantomimikus Hollundernéjét is gyengíti  a túl gyakori jö-
vés-menés, Lengyel Tamás cinizmusa taszító ellenpontja a hintáslegény naív vagánykodásá-
nak,  Egri Kati  egy mai üzletasszony  találó vonásaival  ruházza fel Muskátnéját.  Pregnáns
tempóban,  összehangoltan játszik az együttes,  támogató hátteret nyújtva a mitikus álom-
párnak.  Németh Kristóf alakítását csak felsőfokú jelzőkkel illethetjük, hőzöngő melák, aki
csak arra vágyik,  hogy egyszer igazi emberségét is megmutathassa.  Orgánumának sötét iz-
zása, a harsányság mögé rejtett kisfiús dac, a kétségbeesés elhamarkodott döntései töké-
letesen ábrázolják az ambivalens karaktert. Őszinte, hiteles, elsodró lendületű: ez a Liliom
pályájának legjelentősebb állomása. - A kislányos külső gránitkemény tartást takar, a lazán
formált szavak tengermély érzelmeket:  Stefanovics Angéla eltévedt angyal a nagyváros sű-
rű dzsungelében. Vállalja szerelmét, vállalja sorsát, hihetetlen belső erővel jeleníti meg az
emberi helytállás drámáját. Ő nem a "lucsok holtja"  a szennyest mosva,  Őt nem lehet ve-
réssel alázni,  kemény a gerince, mint summás őseinek,  győzhetetlen a lelkének igazsága,
mint a görög tragédiák hősnőié.  Hangtalanul is  az események gyújtópontjában áll,  legki-
sebb gesztusába is  tengernyi mondanivalót  képes sűríteni.  Ahogy kisded mosollyal kisiet
a "nekem gyermekem lesz" mondat után, azt csak visszafojthatatlanul feltörő, nehezen tit-
kolható könnyekkel lehet átélni.
Ez a gyönyörűséges előadás nem tartalmaz  "modern" elemeket, értékét és hatását a színé-
szi játék örök korszerűsége biztosítja.

Töredelmesen bevalljuk, hogy kizárólag a nagy reményekre jogosító, friss diplomás Csórics
Balázs kedvéért látogattunk el  a különösebben nem kedvelt musical-otthonba. A nagysze-
rűen éneklő, elsőrangú mozgáskultúrával rendelkező,  feltűnően hiteles játékkészségű ifjú
titánnak ez a szerep azonban legfeljebb könnyed ujjgyakorlatot jelentett, - azért remény-
kedünk, a jövőben jut még neki komolyabb feladat is.
A felszínes libretto szituációk híján  még táncszínházi célra sem alkalmas, de a koreográfia
és a zenei háttér kiváló.  A második darabban  dicséretes  Ladinek Judit  tánctudása, bár
a szakmabeliek  ezt is jobban tudják,  a befejező darab azonban  igazi koreográfusi remek-
lés,  Susan Stroman a swing-alapokra elképesztően sokszínű mozgás-variánst épít fel. A kö-
zéptempójú szalontánctól  a fantasztikus hangszereléssel tízpercesre dúsított,  őrjítő sod-
rású, Gene Krupa-s Killer-Diller tom-tom-szólóval indított Sing, Sing-ig, szédületes fantáziá-
val sorakoztatja fel a páros- és szóló-tánc virtuóz elemeit.  A táncosok pedig, eleven színé-
szi jelenlétük mellett, lehengerlő energiával valósítják meg a legmerészebb elképzeléseket
is.  Egytől-egyig  muszáj lenne kiírni a nevüket,  a néhány kiemelt egyén azonban mindany-
nyiuk fantasztikus teljesítményét reprezentálja. A hetyke pikoló-rokker Kiss Ernő Zsolt, a
sporting life  Ködmen Krisztián, a hypergyors  Krizsai Dávid bravúros tánctudását pompás
karakterformálás tetézi,  Bajári Levente groteszk becsúszásokkal operál, Apáti Bence gyö-
nyörű emelésekkel tündököl.
Vájtszemű barátainknak  az első részt inkább  munka utáni,  lehunyt szemű  relaxációként
ajánlhatjuk, amely viszont vontatottságával felizzítja a folytatásba vetett reményeket: ...a
swing-őrület cunamija aztán úgyis lever a lábunkról, - az a fél óra mindenért kárpótol!

Kisváros a tengerparton, panzió, fogadó és a kis tér a ház előtt. hát ez Goldoni..., akinek
ismert szituációiból  Vajda Katalin  írt talpraesett komédiát. A 70-es évek olasz világsláge-
rei  Fábri Péter  dalszövegeivel hangzanak el, néha-néha olasz mondatok is előbukkannak,
de ilyenkor szellemes súgógépek, feliratok, transzparensek segítik a nézőt. Magyar Attila
szokott szintjén mókázik, lassan épül az expozíció, de rögtön kitűnik a végzős színiegyete-
mista  Bakos-Kiss Gábor  szárnyaló tenorja és a sziporkázó  komikumú  Tóth Auguszta.  A
felvonásvég  telitalálata,  mikor a horogra akadt  varangyos béka,  jóságosan  vízbe dobva,
aranykoronás királyfivá /Urbanek Attila/ változik,  biztatóan előre jelezve  a szünet utáni
metamorfózist.  Mert akkor aztán beindul  a cselekmény,  váratlan fordulatok és egyre iz-
mosabb énekprodukciók  fokozzák a hangulatot.  Harangi Mária  rendezése sodró tempó-
ban jeleníti meg  a komikus helyzeteket,  elevenen lüktet  a színpad,  a szereplők találó
karakterizálása is sikerül.  Pikali Gerda energikusan formálja  szentté avanzsált zarándok-
nőjét, éneklése is jó lesz, ha képes mellőzni a fortisszimót.  Nagy Cecilia, aki megtagadta
"Cili" nevét s magyar lányként eped az álveronai erkélyen, megérdemli az elismerés meny-
asszonyi koszorúit. A kislányos dadogásban és oféliai őrülésben egyaránt jeleskedő Páder
Petra,  a Bakos-Kiss Gábor-ral énekelt Ritornero-val újrázást követelő vastapsot vált ki. A
szerepe szerint milliomos  Gémes Antos elegáns természetessége, imponáló játéka hason-
ló tehetség-értéket jelez. - Csupán kacér házvezetőnő, de ezen az estén a színpad király-
nője  Tóth Auguszta, aki vibráló jelenlétével  hangtalan pillanataiban is  fókuszba helyezi
magát,  kihegyezett megszólalásaival,  szuggesztív éneklésével  fantasztikus figurát formál.
Mozgása delejes izzású,  gesztusai lenyűgözőek,  szerepének minden árnyalatához megta-
lálja ellenállhatatlan hatású színészi eszközeit: komikum-cunami, humor-fergeteg!!!
Tomao úr is erőre kap a Ciao bambiná-ban,  míg a háttérvetítés az 1949-es, népszaporító
budapesti VIT (Világifjúsági Találkozó), Sztálin-Rákosi képekkel dekorált felvonulását idézi.
Szól a szerelmes ifjak táncos-tapsos éneke: Voláre, ó-óó...,  mi meg azt mormoljuk hozzá:
színházban vigadni: ...így jó!

Egerben mindkét András kiválóan vitézkedett:  a rendező a  Párnaember-rel,  a színész az
Elkéstél Terry marathoni főszerepében.  Egymásra találásuk most páratlanul sikeresnek bi-
zonyul, munkájuk értéke legfeljebb a Színművészetin általuk alkotott  fantasztikus Baal hi-
per-szintjével mérhető.  Ötvös András  a címszerepben kiszámíthatatlan mozzanatokkal ér-
zékelteti az óriáscsecsemő tábornok  végletes jellemét,  gyönyörűséges deklamációjában
a legjelentéktelenebb névelő is rejtett izgalmakat sugároz,  hátraszegett feje a vakfegyel-
met és az önfejű zabolátlanságot egyaránt jelezni képes.  Nappal holdkóros álmodozó, mi-
közben csalhatatlan éleslátással ismeri fel a hadihelyzet archimédeszi pontját, mikor önké-
nyes rohamával bravúros hőstettet hajt végre.  A sokszínű karakterből gazdag színészi esz-
közeivel képes egységes jellemképet formálni,  melynek íve a virágzó ágak gyermeki csodá-
latától a teljes színpadkép, lovasrohamot illusztráló szétveréséig terjed.  Dömötör András
találóan érzékelteti  a kleisti szituációk szinte abszurdba hajló groteszkségét, szembe mer
nézni a komikum kihívásaival,  lankadatlan tempóban sűríti a cselekményt  egyetlen tömör
folyamatba.  Acélos férficsapat segíti munkáját,  Széles László,  Csuja Imre,  Debreczeny
Csaba katonás öntudattal  valósítja meg elképzeléseit, (nem mondható el ez a hölgyekről,
végzetes ballépés az ifjú hercegnő színre engedése). A rezonőr barát szerepében  Polgár
Csaba tűnik fel, kimagyarázó mentő-monológja frappáns remeklés.
Gondolatiságában is erőteljes,  pompás  előadás,  amely két fiatal tehetség és az  Örkény
István Színház reményteli jövőjének újabb bizonyítéka.

Végre jött egy külső ember,  akit nem kötnek elavult kőszínházi normák,  aki saját indítta-
tásból csinál egy előadást, egészséges frissességet hozva a belterjes teátrumi világba.
Török Ferenc  Kovács Krisztá-val  írt egy nagyon érdekes témájú ügynök-darabot, a dialó-
gusok kialakításába bekapcsolta  Bereményi Gézá-t is,  a filmszerűen szerkesztett, fürgén  
villódzó jelentsort Gauder Áron animált háttérvetítésével díszletezte, a frappáns szöveget
szinte dokumentarista stílusban  játszatta el.  Átgondolt,  ötletes,  hatásos munka, amely
a jól teljesítő társulatnak  kiváló játékalkalmakat nyújt.  A fiatalok:  Adorjáni Bálint, Klem
Viktor, Karalyos Gábor természetes könnyedséggel állnak helyt,  a Nagy Öregek pedig fö-
lényes tudással remekelnek:  Szervét Tibor  félelmetes halksággal játszik macska-egér har-
cot áldozatával, a páratlan  Csomós Mari,  akiben korunk egyedülálló "oratrice"-ét tisztel-
jük, egy képaláírás mondataiból is gyönyörű monológot képes formálni.  Fájó, hogy éppen
a főszereplő, a színház méltatlanul favorizált primadon-ja  veri a lécet,  orrhangú motyogá-
sa miatt csak fokozódik az érzés, hogy fogalma sincs arról, hogy mit is mond.
A "hatvanas évek szűrt levegője"  azért elég fojtogató is  lehetett néha,  de a produkció
elevensége megfelelően ellensúlyozza  a nyomasztó hatást:  indiánok mégis csak voltak...
Török Ferenc összefogott, tempós szerkezetben felrakott rendezése és az együttes kitü-
nő játéka avatja eseménnyé  egy újabb kortárs színmű bemutatóját. Talán a Radnótiba is
újra járhatunk majd...

Többszöri nekifutásra sem sikerült elolvasnom, "buzgalmam nem fogyott, nem apadt s most
itt állok bambán,  mert bölcsebb  nem lettem semmivel...",  hogy stílszerűen a műből idéz-
zek: de szerencsére  Balázs Zoltán  nem Goethe-olvasatot szándékszik elővezetni,  hanem
egy abból kiinduló, általa inspirált színházi alkotást.  Nyelve a vizualitás, csak egyik eszköze
a szöveg, a  Gombár Judit tervezte látványvilág,  a koreografikus gesztusok és a színészi já-
ték mellett.  A színpadkép  geometrikus mátrixa  mobil elemekkel biztosítja  a változatossá-
got, a bábok pedig a fantázia végtelen csapongásaira adnak lehetőséget. Az együttes nagy-
szerűen teljesíti szokatlan feladatát,  prózai színházak számára is irigyelhető módon, példá-
san deklamálja a súlyos textust,  a látszólag érzelemmentes stílus azonban nem nélkülözi a
belső átélés lendítő erejét. A Négerek-ben, Vámpír-ban megcsodált balázs zoltáni mozgás-
és pantomim-kombinációk, kifejező gesztus-motívumok a számukra anyanyelvi báb-animálás-
sal azonos szinten, tökéletes kidolgozottságban, páratlan hatásossággal realizálódnak. Nem
célunk névsorolvasás,  az előcsarnoki fotók alapján azonosított szereplőket azonban boldo-
gan soroljuk fel. A címszerepben  Ács Norbert a kételyek között vergődő intellektus port-
réját hozza,  Pethő Gergő a gáláns világfi Mefisztó-t, Márta szerepében  Juhász Ibolya  ka-
cérkodik, míg  Karádi Borbála  az elbűvölően szépséges Margit. Kemény István a nemeslel-
kű Valentin,  Bercsényi Péter maga a szárnyaló Ikarusz,  Tatai Zsolt pálcika-embere pedig
vokális-vizuális remeklés.  Kovács Marianna  játékát sugárzó intenzitás,  Szakály Márta He-
lénáját vibráló színgazdagság jellemzi.
De minden kötelező udvariaskodás mellőzésével, itt csak az egész társulat káprázatos össz-
teljesítményéről beszélhetünk,  hiszen egyetlen színpadi pillanatban tucatnyi elem, akció
és ami a legfontosabb, a színen lévők belső átélésének megfoghatatlan kivetülése összege-
ződik, létrehozva a káprázatos látomás lenyűgöző élményét.
Az Operaház rendezői szánalmas kísérletekkel próbálnak közelíteni a kortársi operajátszás
felé. A szakma és a közönség számára  egyaránt nevetséges erőlködések után, talán körül
kellene nézni, nincs véletlenül széles e hazában  adekvátabb lehetőség?  --- Talán mégis a
Gombár Judit - Balázs Zoltán alkotópárostól remélhetnénk az igazi opera-színházat...?!?

Az ÁJLÁVJU-ban négyen voltak, most Heten plusz Tíz Beszélő Báb..., de a mennyiség nem-
hogy nem rontja: megduplázza a minőséget. A musical-story is komolyabb egy kicsit, nem-
csak a szokott társ- és munka-keresési problémákkal foglalkozik,  de alaptémája  a másság,
a rasszizmus. A kisebbséget a méretekben is kisebb, de jóval szőrösebb mumusok képvise-
lik, akiket a színészek mozgatnak,  így duplázva meg személyüket - és munkájukat. Iszonya-
tos a terhelés, de böcsületükre legyen mondva, a szereplők egytől egyig tökéletesen tel-
sítik a nem mindennapos feladatot: ének,  mozgás, játék és a karonülő mumus életre kel-
tése...!!!  Harangi Mária  erős kézzel fogja össze a sok kis jelenetből álló,  heveny díszlet-
és világítás-váltásokkal súlyosbított cselekményt, ezer ötlettel fűszerezi, de mindegyik át-
gondolt és pontosan kidolgozott.  Előfordul, hogy valamelyik bábfigura  élőben beszélget
egy másik színész által animált lénnyel,  más a bunda, de a hang azonos:  kétféleképp jön
egyazon torokból... A szereposztás a rendezőt dicséri: Andrádi Zsanett hozzá jobban illő
karakterekben bizonyít,  Simon Kornél  lendületes,  Radnay Csilla  csillogó orgánumával
az éneklésen túl személyiségképet is rajzol.  Serbán Attila Jackson-alteregoja lenyűgöző
pantomim-remeklés, átütő muzikalitással, a társulat bravúros összmunkáját a legmagasabb
szinten kiegyenlített teljesítmény jellemzi.  Janicsek Péter a társadalmi paletta végpont-
jait járta meg a hajléktalan barát és a pornómilliomos  Kuki Mumus alakjaiban,  az utóbbi
hangi jellemzése annyira eredeti, hogy akkor is alig hittük, hogy Ő játssza, amikor mellet-
te állt... Vári Kovács Péter az identitáskérdésekkel vivódó Rod belső fejlődését érett szí-
nészi eszközökkel ábrázolja,  állástalan diplomásként pedig  a játék,  az ének és a mozgás
tökéletes egységét képviselő all round aktorként kápráztat el.  Balogh Anna  színpadi lé-
tezését lehetetlen jelzőkkel,  hasonlatokkal leírni:  önmagában teljes,  önmagát jelentő,
önmagát beteljesítő csoda, miközben két gyökeresen különböző alakot kelt életre. Kate
Mumus nemcsak a faji másság,  de a kudarcos magány terheit is nyögi,  míg a gátlástalan
Vamp ordenáré hangsúlyai  az agresszív nőiség brutális vonásait emelik ki.  A lokálénekes-
nő füstöshangú blues-ának végén,  a lecikázó futam  egy vastagon kitartott,  páncéltörő
basszushangba zuhan, míg a csalódott mumus-lány az első rész végén poétikus finomságú
pianisszimóval búcsúzik... Az ÁJLÁVJU-ban felejthetetlen színésznő újabb, megdönthetet-
len bizonyítékát adta  varázsos tehetségének,  melyben a komikai véna, a drámai erő, az
éneklés szépsége és az egyéniség szuggesztivitása forr össze legyőzhetetlen egységgé.
Felbecsülhetetlen értéke a produkciónak az élő zene,  amely a kitűnő számok hatásossá-
gát maradéktalanul érvényesíti,  energikusan működik a színpadi gépezet is,  összességé-
ben kiemelkedő előadás született.  Harangi Mária  és a  Centrál Színház társulata  immár
második amerikai musical-darabjával jelzi, hogy a jövőben is komolyan számolhatunk vele,
a mindenki számára annyira fontos és kedves zenés színház frontján.

A Tavasz ébredésében azért nem Wedekinden volt a hangsúly, a paraszt-párbeszéd és a gó-
lyamonológ vendégszövege talán még fontosabb is volt, a Kalevalában már gyönyörűen szólt
Szálinger Balázs költői textusa, de ebben az újabb remeklésben  Horváth Csaba  teljes gaz-
dagságában bontotta ki a gorkiji szöveget.  Felülírva a nagy orosz hagyomány fotonaturaliz-
musát, a hajdani valóság realizálása helyett  az emberi viszonylatok és cselekvések általáno-
sabb szintű ábrázolását érvényesíti, maszkok és rongyok helyett a mozgás-és gesztus-nyelv
teszi láthatóvá a rejtett tartalmakat. A színház, az utóbbi időben  egyre keményebb kihívá-
sokat vállaló társulata  imponáló akarattal idomul  a szokatlan stílushoz és a lehetőségeken
belül példás fegyelemmel áll helyt a nem mindennapos feladatban. Márkó Eszter Vaszilisza,
Kocsis Judit  a Tatár szerepében érzékenyen reagál  a pregnáns stílusra,  Besenczi Árpád
és  Ullmann Mónika kifejezően hozza figuráját. A saját nevelésű  Andrássy Máté és  Kádas
József magától értetődő kifejezőkészséggel  rajzolja meg  a rendőr Medvegyev és a tolvaj
Vaszka Pepe karakterét,  Zöld Csaba  erőteljes Szatyin-monológja  a végső optimizmus em-
berséges fényébe vonja a befejezést.  Az előadás legnagyobb meglepetése  Méhes László
Luká-ja,  aki a felejthetetlen elődökön túllépve,  újfajta értelmezést talál  a furcsa vándor
talányos alakjához: vigaszt sugalló demagóg, groteszk színlelő,  kiismerhetetlen jótevő egy-
szerre. Deklamációját fürge forgások, váratlan mozgáselemek szakítják meg, egyenrangúan
használja a kimondott szó és a rituális pantomim fölényesen uralt eszközeit.
Az első rész  tökéletesen kidolgozott,  lenyűgöző hatású  színházi esemény!  Második fele
még csak szerkezet-kész, érthető,  mivel a szokásos próbaidő  háromszorosa lenne szüksé-
ges egy ilyen összetett stílus elfogadtatásához.  Egészen biztos, hogy az alkotó és a társu-
lat tovább dolgozik a művön..., érdemes!
De az bátran kijelenthető, hogy két eleme már most is színháztörténeti eseménnyé avatja.
Szabó Mátyás dobokon és ütőhangszereken, zeneszerzőként és előadóként az előadás fő-
szereplővé válik,  minden mozzanatra talál  adekvát zenei frázist: melodramatikus aláfestés,
kiemelő akcntus, fergeteges fokozás egyaránt szerepel  nagyívű repertoárjában. Hangszer-
arzenáljában a kínai fadoboktól a gongok, cintányérok különböző fajtáin át,  a tom-tom és
kézi dobokig megtaláűlhatóaz Amadinda által ismertté vált teljes spektrum. Nem lepődünk
meg a vonóval megszólaltatott fémek kísérteties sírásán,  de amikor  Szabó Mátyás a híres
monológot a Színész,  Krisztik Csaba TESTÉN/!!!/ tenyérrel ütött szólóval kíséri, csak eláll
a lélegzetünk... A produkció másik archimedesi pontja különben éppen ez a szereplő, aki
mágikus energiákkal telített mozgásával, sistergő fájdalommal megszólaló mondataival, játé-
kának döbbenetes intenzitásával egész létezését transzcendens magasságokba emeli. A le-
fojtott aktivitás, párduc-rugalmasságú  mozgásminiatűrök  zenei harmóniájában manifesztá-
lódva,  akrobatikus virtuozitásának  esztétikus gyönyörűségében  oldódik.  Krisztik Csaba,
színészi pályafutásának második évében,  máris lézerfényű üstökös a hazai színjátszás szür-
ke egén!  Egyedülálló személyiségében  testesül meg  az új utakat kereső  Horváth Csaba
korszerű színházának ideálja. 2009

                             BUDAPEST              2 0 0 9   

Jó negyedóráig rettegve kucorogtunk:  megint egy lepusztult alkoholista-darab, vicces ré-
szegek, álságos világmegváltás...?!?  Hálás dolog ilyesmit játszani, a nagyérdemű derül, a kri-
tika borul - másrészt nagyon is hálátlan: öl, rombol és ripacs-nyomorba dönt.  McPherson
színműve azonban, a hosszú expozíció után igencsak beindul, fokozódó izgalmakat gerjeszt,
sőt,  még gondolati értékeket is hordoz. Míg a mi Portugál-unk  naturális helyzet-dráma jó
dialógusokkal, ez a mű 5 kiválóan megírt figura életre keltéséhez ad lehetőséget. A rende-
ző félredobja  a szereplők életkorára vonatkozó előírásokat,  maszk nélkül,  majdnem civil-
ben realizálja a közel azonos évjáratú társaságot,  könnyedén hidalva át  a játszók gyakran
húsz évnyi korkülönbségét. Göttinger Pál színészvezetését mi sem dicséri jobban, mint az,
hogy a különböző stílusokban szocializálódott színészekből,  harmonikusan illeszkedő quin-
tettet kovácsolt.  Gados Béla  jottányi gesztusokból építi fel  "az embert, aki ott se volt",
aki egyszerre mond igent és nemet, akinek földöntúli ragyogású, szélesen gyermeki moso-
lya felér egy Guiness-reklámmal. Kontrasztja a túlfűtött mozgású, hetyke szószátyár Nicky,
akit  Dévai Balázs  briliáns technikáján túl,  a kiérlelt jellemábrázolás komplex eszközeivel
ábrázol.  Kálid Artúr elegáns gentleman-figurája  alaposan kirí  a lepukkant környezetből,
de hiszen  ő nagyon messziről jő és még ismeretlenebb vizekre távozik.  Hahota-fokozásba
fulladó pálinka-kóstolója bravúros szóló, transzcendens fölénye mellett siralmas helyzetét
is képes megmutatni, hiszen neki még asszony sincs, aki időnként jól elagyabulálja. Mucsi
Zoltán annyi méltatlan szerepben elkoptatott, egyedülálló egyénisége végre színpadon is
igazi lehetőséghez jut,  aprólékosan kidolgozott,  szó szerint a legkisebb porcikájáig ható
metamorfózisa,  ezerarcú mimikája,  poentírozásának pregnáns ritmikája teszi figuráját fe-
ledhetetlenné. Sok szép vak-alakítást láttunk már, de csak az ő Richardjának vaksi szemé-
be tudtunk együtt érző mosollyal belenézni... Az első percektől a színpadon van egy alig
beszélő, robusztosságában is jelentéktelen ember:  az örök untermann, a totális vesztes,
az elnyomott legkisebb fiú. A talányos alak titkos feszültségeket hordoz, megfejthetetlen
kérdőjel, alávetettsége szélsőséges múltat takar.  Ilyés Róbert revelatív alakítása minden
sémát felülír,  látszólagos eszköztelenségére őrjöngő dühkitörésének  hangrobbanása cá-
fol rá, lefokozott létezése óriási színészi teljesítmény. Szempillantás alatt képes hamuszín
szürkeségből  a leláncolt agresszió mélybíborába vörösödni,  hosszú szünetei a kényszerű
beleegyezés néma szimfóniái.
Hasonló szenzáció  Göttinger Pál  rendezői munkája: öt embert mozgat, mind az öt járást
használva, magától értetődő találékonysággal, - nála a karácsonyfa is fegyelmezetten esik
szét darabokra,  a képeknek eleje-vége,  hossza és tempója,  minden szónak precízen ér-
telmezett súlya és aurája van.  Az első rész sötétben ér véget,  csak két vörös lámpás pis-
lákol fenyegető sejtelmességgel, később az addig hajlékony átkötő zenék vészjósló zúgás-
sá komorulnak. A póker-parti felépítése  tökéletesen kiegyensúlyozott szerkezet, a végki-
fejlet felvezetése, kibontása és tetőzése: mesteri!
Különdíjat érdemel a Műsorfüzet,  lenyűgöző képanyaga, lekötelezően szép olvasmányain
kívül, csábító ír whiskey- és sör-kalauzt is tartalmaz...
Friss szelek csattogtatják a Bárka vitorláit, csak így tovább előre a Tengeren!!! 2008

Generációk szerették a képernyőn, a mai gyermekek szerencsésebbek: a gonosz hétfejű
TV-sárkány helyett  a jószívűen emberséges Színházban ismerkedhetnek meg vele.  Virág-
motívumos, mozgékony díszletek /Boráros Szilárd/,  de igazi ruhákban igazi manók,  igazi
színészek és egy valóságos Süsü, életnagyságban... Harangi Mária biztos kézzel kovácsolja
egységbe a különböző generációk játékstílusát,  derűs nyugalommal szövögeti a mese fo-
nalát,  ezzel együtt, a kimunkált részletek mellett, végig képes izgalmas lendületet diktál-
ni.  Ömböli Pál és Fila Balázs bumfordi katona-kettőse  nyitja meg a humor forrásait, de
a mesés szakállú és csodás hermelinpalástban pompázó  Józsa Imre sem adja alább kifino-
kultan mulattató játékával. Kovalik Ágnes hitelesen szépséges királylány, Galambos Erzsi
Dadusa remek karakter-tanulmány.  Meglepő biztonsággal működnek  a gyermek-Gergők,
igaz,  Csórics Balázs apai szárnyai alatt  könnyen beletanulhatunk a röpülésbe...  A most
végzős színiegyetemista  hús-vér mesehősként lopja magát a szívünkbe,  hangban, tempó-
ban, arányos erőben és fickós furfangban egyaránt tökéletes. Királyfivá való nyíltszíni át-
vedlése és kackiás belépője nem véletlenül ragadtat tapsra, elhíresült egykezes kézenát-
fordulását pedig most sárkányfarkon átbucskázva mutatja be.  A szintén még e.h. Gulyás
Balázs és  Horváth Andor tág spektrumú  faipari tevékenységben jeleskednek,  a Három
Manó pedig  vibrálóan eleven háttere a cselekménynek.  Ők:  Bakos-Kiss Gábor, Fejszés
Attila és a pillangóléptű Molnár Gyöngyi, élénk mimikával, kreatív gesztusokkal nemcsak
követik a történéseket,  de hanggal és mozgással kedvesen kommentálják is. Az árnyjáté-
kos vetítésben a teljes sárkány-történelmet megelevenítik,  színpadi létezésük elementá-
ris intenzitása  biodíszlet voltukból  az előadás permanens főszereplőivé emeli őket. Osz-
tatlan elismerés illeti  Süsü megszemélyesítőjét,  aki maratoni távon animálja, szó szerint
súlyos jelmezét.  Füstokádva és lángot fújva, lépegetésen,  táncon és élethű ajak-mozga-
táson túl,  Dányi Krisztián hangjával, játékával nagyszerűen formálja meg  emberszabású
őslény-kedvencünket. Alakítása egyetlen szóval jellemezhető: bravúros!
Harangi Mária  nagyvonalú koncepciója,  hibátlan rendezése újabb lépéssel vitte előre a
József Attila Színházat egy korszerű, újdonságoktól nem riadó, de mindig nézőbarát játék-
stílus felé. Mi pedig próbáljunk meg lassan elindulni tűzokádó sárkánytermészet harciassá-
gából a barátságosabb egyfejűségbe.

A falak között még Kabosék árnya leng,  bulvárdarabot nézünk, villogó szereposztás sincs:
borongós előjelek. Nem telik el fertálynyi idő,  megnyugszunk, majdand egyre inkább tet-
szeni kezd a színpad. Míg patinás /nem/kő!-színházainkban régi fotóműtermek avitt kulisz-
szái, itt akkurátusan formált, múlt század eleji bohém-enteriőr adja a new yorki történet
közegét.  A szituációk átgondoltak,  a karakterek életre kelnek, minden gesztus kifejező,
a hangsúlyok pontosan intonáltak. Harangi Mária annyi emlékezetes, kiváló zenés produk-
ció után, végre prózában is megmutatja ritka képességeit, a színész-trió kidolgozott parti-
túrából muzsikál, a más-más stílusú szólamok egységes hangzásképpé csiszolódnak. Lassan
sűrűsödik a feszültség, a kitörések nem válnak túlzó handabandázássá, a ritmus mesterien
tagolt, minden szünetnek, elharapott szóvégnek,  visszafojtott lélegzetnek súlya és jelen-
tése van.  Mihályfi Balázs paranoid agresszivitással a múltat, Kovács Vanda saját közös jö-
vőjüket kutatja, párosuk hibátlan összmunkájára épül  Pap János meglepő alakítása. A fő-
szerepet nyilvánvalóan kipróbált húzónévre írták, de színészünk mindvégig sokszínű, izgal-
mas szerepformálással  írja felül  az elvárásokat.  A finoman jelzett művészmúlt mellett, a
hangsúlyt az emberi hozzáállás váratlan változásaira helyezi, következetesen hitelesítve a
fiktív jellemrajzot. A cselekmény fordulatai  ellenállhatatlan erővel kötik le figyelmünket,
nevetünk is jócskán, bizonyos,  hogy ez az előadás méltán számíthat  a TörzsKözönségen
kívül a Nagyérdemű és a Vájtfülű Nézők érdeklődésére egyaránt.

A legendás Bűn és bűnhődést a mába dramatizálta, hasonló témakörben most teljesen ön-
álló színművet írt  Sopsits Árpád, nagyon erőset, nagyon jót!  Jókat vitatkoztunk "anno" a
gyilkos/?/ ápolónő dermesztő storyján, de így, megelevenítve még nehezebb szembenézni
a halálos témával. A szerző nem ragad le az alapkérdésnél, a betegek szenvedéstörténetét,
az egészségügy  "fegyelmezett katonáit" éppúgy bemutatja, mint a címszereplő családi hát-
terét és bűnbeesésének stációit. A hiteles dialógusok a kihallgató halálbírók kérlelhetetle-
nül pattogó kérdéslavinájában csúcsosodnak, a feszültségoldó brechti songok pedig kötet-
be kívánkozó remeklések.
A tér és a ruhák is  az all round rendezőt dicsérik,  előbbi kórházi op-art,  paraván-szemfe-
dőkkel, a jelmezek bénítóan jellegzetes egyhangúságában csak a szörnyű matróna túlvilági
eleganciája tündököl.  Márkos Albert  blues és slágerelemekből komponált dalai a minden-
napok zenei köznyelvén szólnak, markáns eredetiséggel.
Nagy Cecília /nekünk a Cili jobban tetszik!/ keményen fogalmazott ápolónője és a vegeta-
tív drogos öccsöt is kitűnően játszó  Kovács Ferenc mutatja meg a kórháziak civilszféráját,
metszően éles portré  Újvári Zoltán  az orvosa, aki ugyan szintén visszaél hatalmával, de ő
"mértékkel" teszi... Az ellenoldalon Tímár Éva, Cs.Németh Lajos és Szilágyi Zsuzsanna iga-
zi csúcsformában szembesít az agónia fázisaival,  az úrinő dühkitörése, Zoli bácsi "Nincs jó
halál, nincs szép halál" strófái, a macskájára szűkült tudatú háziasszony énekelt monológja
különösen emlékezetes.
A betegek kvartettje  dalba oldja  a kiszolgáltatott tehetetlenséget /"Mi már nem várunk
semmit..."/,  de az egész együttes nagyszerűen énekel,  sokáig dúdoljuk még  jövőbeli vi-
gaszként az  "Eutanázia, eutanázia"-kórust...,  hiszen az "...Eutanázia, ja az egy ország, az
eutanázok lakják..."
Szabó Margarétá-ban bűbájos tündérként testesül a vágyott Halál, de Valkay Pál kedves
öregúrával is szívesen búcsúznánk el végleg, Bíróként előbbi az empatikus, utóbbi a ráme-
nős keménységű típust hozza.  Stefanovics Angéla  haldokló bakfisa ritka példája az érzé-
keny tehetség és a tökéletes átlényegülés  szimultán csodájának,  szinte arcjáték nélkül
képes átsugározni a vergődő lélek minden rezdülését.
Szőlőskei Tímea a címszerepben az egész év egyik legnagyobb színészi teljesítményét mu-
tatja fel. Neki még macskája sincs, szeretni vágyását és frusztráltságát egyaránt a betege-
in éli ki.  A tehetetlen együttérzéstől  a segítő szándékú halálos tettig vezető  belső utat
alig érzékelhető, finom eszközökkel hitelesíti,  ahogy találó gesztusokkal rajzolja meg a fe-
gyelmezett keménység mögött didergő érzelmi bizonytalanságot is. A tudattalanból tör fel
első songja, a blues tragikus mélységeiben hörgő "Lidokain, nem tokaji, amfetamin, nem vi-
tamin...", félelmetes erejű a TŰ-ről szóló fohász-monológ, majd a kórházi műszavak rappelt
kórusát tetőző kép, a magasba fecskendett morfium-sugárral.  Vakító vallatófényben, a há-
romszoros ismétlés során  egyre öntudatosabban vágja vissza a provokatív kérdéseket, a fi-
nálé egyre feljebb moduláló szakaszaiban,  "Tizenegy év, százezer nap", lenyűgöző fokozás-
sal koronázza meg káprázatos alakítását.
A Bűn és bűnhődés után még mondhattuk:  "persze: Dosztojevszkij... és Sopsits", de most
már csak egy név maradt: Sopsits a négyzeten, vagy inkább a Hetedik Hatványon!

Már-már azt hittük,  nincs undorítóbb a spirói  Árpádház vérgőzös panoptikumánál,  de hát
kiderül, a művelt Nyugat sem adta annak idején alább, igaz: mennyivel kulturáltabb például
a vakság örök sötétségénél az életfogytig börtöné.../?!?/ A belső történésekre összpontosí-
tó dráma, a spirósított textus,  az invenciózus rendezés egész sor kiváló színésznek biztosít
pazar lehetőséget, akár kettőt-hármat is fejenként. Lengyel Tamás szikár dikciója hitelesí-
ti a trónra törő pragmatizmust, Jánosi Dávid egy vértolulásos rettegésben jeleskedik, most
is ellenállhatatlan  Törköly Levente  gigászi ereje, de a napi politikát kommentáló Kertész
természetbarátian reciklálható lapulevél-kosztümjében  komikus vénája is felbuzog.  Kaszás
Mihály újabb álszenten zsolozsmázó püspökkel gazdagította  impozáns repertoárját,  Kocsó
Gábor egyénisége, extrém stílusa  ritka és nem eléggé kamatoztatott érték! Pengeéles, lé-
zerkemény, sziszegő szavai csontig hatolnak, odavetett félmondatokba képes sorsdöntő je-
lentőséget sűríteni, gesztusainak bizarrsága  nemcsak Quasimodót sugall, de talán még egy
másik Richardot is... Mert a második helye egy időre foglalt:  Dolmány Attila a hálátlannak
tartott címszerepből hosszú idők legjobb Shakespeare-hősét formálja meg. Döntésre, hely-
zetfelismerésre teljesen alkalmatlan gyermeki lény, legfeljebb azt tudja, hogy sorsa nem a
saját kezében van,  ezt játékos beletörődéssel veszi tudomásul. Tragigroteszk  figurájából
nagyformátumú színészi alakítás születik,  melybe a annyi váratlan belső tartalom, annyi ár-
nyalt jellemrezdülés sűrűsödik, hogy szinte egy új darabot kellene hozzá írni... Legkisebb
szeme villanása is beszédes, a heves lendület nem veszti el aprólékos pontosságát, mimiká-
ja megunhatatlan, hangja fojtottságban sistergő dinamika. Almási-Tóth András tovább mé-
lyítette a nagyléptékű történelmi drámák kisegyüttessel, kisszínpadon történő előadására
kiválóan alkalmas stílusát. Magasfokú stilizáltság, geometrikus mozgások néhány négyzetmé-
teren, egymáshoz csiszolt szituációk, epikus áradás feszes ritmusban.  Spiró György fordí-
tása,  következetes dramaturgiai ténykedése révén  a shakespeari szöveg és az abból táp-
lálkozó színészi alkotómunka kerül a középpontba, újabb kiemelkedő fontosságú produkci-
ót teremtve az elhanyagolt királydrámák világában.

A legendás Állami áruház, a hajdani Chicago és az egészen friss Fekete Péter óta nem szé-
gyen operettet nézni, de a Csárdáskirálynővel még nem próbálkoztunk. Gádor Béla szelle-
mes darabja, főleg  Tasnádi István átpofozásában ínycsiklandó remény: az operett-mítosz
csupán ürügye  a kulisszák mögött zajló komédiának.  Némi engedmény:  a törzsközönség
kedvencei megkapják jutalom-szólóikat, de a konfliktus a droktiner avantgard rendező el-
képzelései és a naíva-hamupipőke  váratlan színrerobbanása  körül bontakozik ki.  Minden
humor-lehetőséget kihasznál a rendezés,  nevetünk is derekasan,  a társulat pedig minta-
szerűen valósítja meg  az ötletes elképzeléseket.  Kifejezetten jók a táncosok, akik a tö-
megjelenetekben, kórusban és egyénileg is  változatos színekkel élénkítik a képet. Dicsé-
retes  Rózsa István díszlete, amely a színház összes zugát megmutatja, igazgatói iroda, bü-
fé és természetesen  a színpad  elölről és hátulról.  Mihályi Győző  mer unszimpatikusan
kiégett bonviván lenni,  Újréti László  igazgatója tízes telitalálat,  Zöld Csaba szuggesztív
jelenléte, markáns játéka az első pillanattól kezdve az előadás gyújtópontját képezi. Már-
mint a tüneményes  Balogh Anna  kivirágzásáig, aki a nyíltszíni csárdáskirálynővé vetkőzés
után, melynek történte alatt  az ének-szólamot is korrepetálja/!!!/,  felviharzó belépőjé-
vel a zenés színjátszás csúcsaira röpül. A hódítás naivitásában lendületesen természetes,
ábrándosan érzelmes feleség, de a shakespeare-i jelenetszilánkokban intenzív drámaiságú,
nagyszerű Desdemona.  Méhes László  rendezésében talán egy tősgyökeres, igazi operet-
tet is bevállalhatnánk,  mert ha  Gyulaházát egyelőre még el is kerüljük, kíváncsian várjuk  
a József Attila Színház felfelé tartó útjának újabb meglepetéseit.

Hosszú fennállásunk alatt nem sok időt sikerült eltölteni a  Pesti Színház  nézőterén, álta-
lában fertály óra múltán,  de legkésőbb a szünetben menekültünk eszeveszetten el. Most
azonban  Szikora János,  akiről évtizedekig egy jó szót sem szólhattunk,  megtalálta a kul-
csot  Esterházy  antidrámájának  színreviteléhez.  Mert konfliktus nincs,  karakterek csak
kissé, viszont szellemes, kedves, csípős és még mulatságos is, amolyan posztmodern ráter-
mettség.  Lukács Sándor, messze felülmúlva önmagát, alakítás helyett végre beérte a káp-
rázatos szöveg  hiteles megszólaltatásával,  a naturális kiszólásokat pedig  Vallai Péter  él-
tette.  Az egyetlen, karaktervonásokkal jellemzett figura  geometrikusan pedáns szerepé-
ben  Gyuriska János  imponáló játékkal lepett meg.  Az előadás fókuszában azonban a má-
sodéves színiegyetemista  Petrik Andrea  fantasztikus színpadi létezése állott. Érett maga-
biztossággal formálta meg a hetyke látszat mögötti kitartó okosságot,  királynőként vonult
coboly-palásátjában és uralkodói gráciával  bújt ki belőle. Tündéri meztelensége éppolyan
emelkedett volt, mint ama csodás gömbölyűségek esztétikája Rubens képein. Asszonyosan
vágott vissza a mesternek,  gyermekien követte egy tollpihe röpködését,  néma pillanatait
is belengte elbűvölő egyéniségének varázsa. Hangban,  gesztusban,  tempóérzékben egya-
ránt kiválót nyújtott: a legszebb reményekre jogosító, revelatív pályakezdés!
A korra való egyetlen utalásként,  Rácz Márton  két viola gambára és kontratenorra írott
zenéje éteri ellenpontja volt az ironikus hangvételnek.  Esterházy Péter sikerült néhány
röpke percre  elgondolkodtatni a nagyérdeműt,  amely ezt meglepő figyelemmel fogadta,
bizonyítván, hogy nem a közönség ízlése rossz, hanem a gyengécske színházé...
Meglepő és élvezetes esete volt, tanulságos és vidító.   A szellem napvilága világította be a
giccses deszkákat, míg a sziporkázó gondolati játék racionális geometriáját Petrik Andrea
játékának sugárzó energiája tette élővé.  A belőle áramló párhuzamos erővonalak valóban
nem euklidesziek, nem a végtelenben találkoznak. ...Bennünk, a szívünkben.

Imádott Avant-Garde-dámánk Peter Weiss-el Sade-izik,  eszméletlen abtzurdja nem is kerül-
hetett volna jobb kezekbe:  Felhőfi-Kiss László a vakmerő offoffoff-színjátszás garabonciás
nagymestere. Három grácia bújik elő a koporsóból, hogy sírontúli komédiázással mesélje el
szegény,  most inkább nőnemű Mara történetét,  természetesen a kádban. A nagy öregek:
Stubnya Béla, Tamási Zoltán és maga a rendező alakítja hősnőnk életének főszereplőit, de
a hangsúly mindvégig  az imponáló összjátékot produkáló  élő hullákon van.  A halálon túl is
kétkedő idősebbiket  Bede Fazekas Annamária,  a hetyke csacsogót a Fürdőszobában már
feltűnt, vibrálóan temperamentumos  Kaszás Ági teszi emlékezetessé. Álmosd Phaedra egy
ideig kiváló rezonőrként jeleskedik, majd egy káprázatos monológgal koronázza meg a nagy-
szerű előadást. Összerezzentünk néhány frappáns Marat/Sade idézeten, felidéződött a le-
gendás kaposvári csoda,  amelyet sajnos csak háromszor láttunk és amelynek színhelye ép-
pen most tűnik el a színházi térképről... Ahogy Maránkat, azt is elnyeli a magyar kloáka.

A Varázsfuvola és a "Tovább is van" után méltán bízhattunk a kitűnő  Harangi Máriá-ban,
még inkább,  hogy csapatát két nemrég végzett  HOPPart-os színésszel  erősítette meg.
Nem csalódtunk:  a gondosan felépített,  ötletes,  jó humorú musical-sikert találékony
rendezéssel állította színpadra. A dialógusok frappánsak,  az énekszámok  tapsra kerekí-
tettek, a tempó töretlen. A fényváltások, a koreográfia, a gegek szépen illeszkednek, a
karakterek kialakítása hibátlan. Radnay Csilla naivaként kezdi,  a végén azonban parádé-
san formált nagymama-figurával lep meg. Vári-Kovács Péter  gesztusban,  mimikában gaz-
dag játékának csúcspontját  a házassági  "mégis szeretem"-dal  költői pianójában éri el.
Ez a szerep  Janicsek Péter  megjelenítésében is  kardinális alappontja  az előadásnak,
a moziban  könnyekre fakadó mácsó jelenete  sokáig emlékezetes marad.  A határozott
férfiasságot s ha kell,  az aggkori szenilitást  Zöld Csaba  testesíti meg, amely egyenran-
gú partnerré teszi az előadás fénypontját képező,  elképesztő színészi energiájával min-
dent elsöprő Balogh Anná-nak. Kőszívű oldalborda, racionális menedzsernő, végkimerült
háziasszony a hitvesi ágyban, pikírt anyós, suta örömanya:  mindegyik alakja miniatűr re-
meklés!  Kudarcos vénlány-magánszáma  a pompás textus legapróbb árnyalatát is képes
realizálni,  széles dallamívű éneklése páratlan muzikalitást jelez, egész színpadi létezése
a fényes tálentum lehengerlő őserejét példázza.  Társkereső video-monológja egészen
biztos  Nagydíjat nyerne a  Cannes-i egysnittes premier plán-kisfilmek kategóriájában!
Ki kell emelnünk  a percenkénti  villám-öltözések bravúrját,  amely a színészeken kívül,
az öltöztető-gárda szakmai virtuozitását is dicséri.
Örülünk a pompás produkciónak, amely a jókedvű szórakoztatáson túl, egy korszerűbb
színjátszás lehetőségeit is felvillantja.                                                                         

                       BUDAPEST          2 0 0 4   -  2 0 0 8   

Szerelmi háromszögek,  bohókás figurák és bohózati szituációk,  felhőtlen szórakozás, csak
Kaposváron lehetne ilyesmit is  színvonalasan icsinálni ...!?!  Nem:  íme itt az  ellenpélda, a
legkisebb pesti színházból. Törköly Levente kereskedője vaskosan reális,  de fürge titkár-
ként  Zámbori Soma  már-már abszurdba hajló karaktert formál.  Pattogó jelenetek, lenge-
dező csapóajtók, maximális tempó a minimál-térben. Varga Zoltán akkurátosan kidolgozta a
legrejtettebb poént is, avatott kézzel fogta össze a cselekmény párhuzamos szálait.  Dózsa
Zoltán túlzásokra csábító parasztszerepében érett arányérzékkel, nagyszerűen komédiázik,
Stefanovics Angéla  hevessége most is  elragadó hitelességű.  A nemrég megismert  Varga
Klári férfiként vitézkedik, gengszer-songjában pompásan énekel és még szteppel is egy kia-
dósat a végén.  Erőteljes artikulációja,  gesztikulációja, komikai vénája  maradéktalanul ér-
vényesül nem mindennapos alakításában.  A tyrannus- és király-szerepekből  kis hadnaggyá
lefokozott  Dolmány Attila  virtuóz eszközökkel  kelti életre az ügyefogyott csendőr-köze-
get. Meglepóen stílusos  Másik János  zenéje, amely  Weszely Ernő csodálatos harmonika-
játékával a produkciót összefogó, meghatározó tényezővé emelkedik. A Mester varázshang-
szerén szvingesen döngenek a sétáló basszusok,  sír a magyarnóta eszelős rubátója, vérfor-
ralló a tangó, behízelgő édességgel andalít a káváházi muzsika. Egy egész zenekart pótol és
múl felül, biztos támasza a kiválóan éneklő előadóknak,  miközben önmagában is teljesérté-
kű remeklés. A színház egyre erősödő társulatának és a komoly rendezői kavalitásokat bizo-
nyító  Varga Zoltán-nak sikerült megmutatni, hogyan lehet  maradandó színházi értékeket
is létrehozni, a legkényesebb ízlést is kielégítő szórakoztatás mellett.

Brechthez képest Dürrenmatt kicentizett tétel-drámákat írt,  a helyzetek világosak, az ala-
kok vázlatosak, a történés szimplán egyenesvonalú, de éppen ez a tiszta szerkezet ad lehe-
tőséget  a hazai színpad  Nagy  Varázslójának,  szilaj  kísérletező-kedve  kitombolására.  Az
érzelmi hiátust zenével, énekkel, kórussal ellensúlyozza, de bizony itt a szereplők fakadnak
dalra és maga  az isteni Nép zengi a dicséretet.  Semmi melodráma,  semmi esztétizálás, az
igen igényesen komponált polifónia  határozott tömbökben  tagolja a cselekményt. Tallér
Zsófia megannyi film-és színpadi zene után is képes újat, hatásosat alkotni, tökéletesen il-
leszkedve a rendezői koncepcióhoz.  Az együttes meglepő magától értetődőséggel  állja a
sarat, amiben nagy segítség az idén végzett, ascher-nováki szellemben szocializálódott ifjú
titánok triumvirátusa.  Friedenthál Zoltán  a humanista Tanár szerepében meggyőző, Vári
Kovács Péter Rendőrként rajzol pregnáns karaktert, a Polgármester összetett szerepében
Szabó Kimmel Tamás remekel, utóbbi énekszólóit külön is ki kell emelni. Hiába, ezen ifjak
vérében már a  zsótéri  KMama instrukciói lüktetnek,  ők anyanyelvi szinten beszélik a kor-
szerű színház nyelvét...  De nagy elismerés jár  az egész gárdának,  szokatlan feladataiknak
teljes erőbedobással, ritka azonosulással tudott eleget tenni.  Megkerülhetetlen szuggesz-
tivitás jellemezte  Zöld Csaba  figuráját, revelatívnak bizonyult  Ladányi Andrea  színpadra
lépése. Példátlan merészség volt a főszerepet egy Sulyok Mária /etc./ után,  bármennyire
is karizmatikus táncosra bízni,  a merész húzás azonban átütő sikert hozott. Az önmagában
félelmetesen erőteljes, fanatikus energiákat  sugárzó művész,  hihetetlen biztonsággal, le-
nyűgöző átéléssel démonizálta  a bosszú angyalát és méltán vált az előadás feketén izzó fó-
kuszává. Úgy tűnik,  a máshoz szokott közönség  Ungár Júlia  frappáns aktualizálásain túl is
megérzett valamit a rendezés szándékaiból, az értők meg újra csodálhatták  Ambrus Mária
most éppen a geometrikus absztrakcióval  kacérkodó díszleteit,  Benedek Mari-tól az atlé-
tatrikótól a fagylaltszínű közönségességig terjedő jelmez-arzenált és Zsótér Sándor grandi-
ózus kristályszerkezet-építését. Mert ez a produkció nem váltja ki az azonosulás katarzisát,
de csodálnivaló leckét ad a korszerű színjátszásból.
A József Attila Színház végre bekapcsolódott  az országjáró garabonciás-messiás szellemi vi-
lágjárásának áramkörébe, kicsiny, de múlhatatlanul időszerű lépést téve a modernebb szín-
ház felé, amit Gaál Erzsi hajdani ittléte óta hiába vártunk.

A katedrán a szikrázó humorú Pepe, osztálynaplót lapozgat,  gyanakodva vizslatja a padokban
gubbasztó nebulókat, azaz minket, a Közönséget,  de hamarosan bekeményít és ádáz élet-ha-
lálharcot kezd az Osztály, a Tanári Kar, majd hogy nem az egész világ ellen. Vád és önvád, me-
nekülés és támadás,  együttérzés és viszolygás  ambivalens érzületei váltakoznak.  Kai Hensel
monodrámája nagyszerű játéklehetőséget nyújt, amelyet  Scherer Péter  maradéktalanul ké-
pes kiaknázni. A szimpatikusan hétköznapi tanárember percről percre többet árul el magáról,
egyszerre tűnik majdnem gyilkosnak és biztos áldozatnak.  Ez a feszült kettősség vibrál a gon-
dosan kidolgozott, ezerarcú alakításban, amely a joviális felszíntől a torzult lélek legsötétebb
bugyraiig rajzolja hiteles képet egy nem is annyira ismeretlen személyiség-típusról. A kétség-
beesés, a gyűlölet, a félelem, a bosszú tükröződik  az őrületes átváltozásokra képes arcon, a
szuggesztív jellemábrázolást változatos gesztusok,  dermesztő szünetek,  frappáns ritmusváltá-
sok jellemzik.  A színész magától értetődően reagál a  nézők legkisebb rezdülésére is,  így vá-
lunk mindannyian az előadás cselekvő részeseivé.  Nevetünk is nagyokat,  de olykor hangunk
bennszakad,  harsogva díjazzuk  az iskolai emlékeinket idéző kiszólásokat,  de ránk fagy a mo-
soly a embertelen indulat-kitörések kegyetlenségétől.
Csodálatos monodrámák korát éljük,  Ibusár, Magam asszonya, Túlélési gyakorlatok,  de biz-
tos, hogy sajnálatosan aktuális témája miatt  ez a produkció a legelgondolkoztatóbb. Mert ki
is itt a hunyó?  A diák, aki utálkozva battyog reggelente a vesztőhelyre, a tanár, aki mégis ta-
nítani szeretne, de nem tud, a "pattanásos barbárok"  osztálynyi hada,  avagy a kontraszelek-
tált, alkalmatlan és alulértékelt tanári maffia?  Talán a lehetetlen oktatási rendszer, a két év-
szados késésben toporgó eszement követelmények?  A humán értékek térvesztése, /annyira
biztos ez ?!?/, a "tömeg-kultúra"-átlansága,  vagy tényleg a felnőtteket leköröző, laptopot pö-
työgtatő informatikus érzelmi analfabéták?
Nahát: erről lehet és kell beszélni,  vitatkozni...  és erre ad óriási lehetőséget ez,  a színészi
bravúron messze túlmutató előadás! Tessék iskolákban is játszani, de ne csak a diákoknak !!! 

Betiltották a mesét,  a varázsszavakat,  a tündéreket, a boszorkányokat...!!! Ide vezettek a
megszoritások: a szépen induló mese-darabot durva kommandósok verik szét, a bujkáló me-
sealakokat pedig  terror-egységek fogdossák össze... - Szerencsére egy-két szemfüles ked-
vencünk idejében kereket old és nagytitokban  mégiscsak eljátszik nekünk néhányat. Leg-
újabb színházi együttesünk,  a frissen végzett  Ascher-Novák zenés Csodaosztály  HOPPart
Társulat-a, első önálló produkciójával repülőrajttal indult!
Harangi Mária  egészséges koncepcióval alakította  egységes darabbá  a keretjátékot és a
három  E.T.A Hoffmann és W.Hauff  mesét,  amelyek titkos mélye valós lélektani problémá-
kat rejt.  A Gólyakalifá-hoz már régebbi szálak kötik, operaházi rendezése komoly feltűnést
keltett, /óH! az a vérforraló tangó, a buja bíborban izzó Szolnoki Appolóniával.../ Frappáns
jelenetek, villogó dialógok, hálás szerepek, merész helyszín- és idősík váltások. Mint rende-
ző aztán hihetetlen ötletgazdagsággal, páratlan leleménnyel realizálta a biztos kézzel gyúrt
anyagot. Játékkocka-elemek szüntelen átrendeződése alakítja a változékony játékteret, az
Őry Katalin tervezte, sűrűn cserélődő pazar jelmezek és  Szabó Mónika minden szituációt
találékonyan támogató nagyszerű zenéje, fülnek-szemnek nyújt ideális közeget. Az aktorok
színészi-, énekesi- és mozgás-teljesítménye pedig  csak ujjongó felsőfokokkal fejezhető ki!
Megelevenedik a tükör, feleselnek az állatok,  álmok lebegnek, csodák fényeskednek, szív-
juk magunkba a fantasztikumot és azt is elhisszük,  amit nem látunk.  Lendület, kedvesség,
humor, őrület, - szinte örülünk a szünetnek, kicsit kipihenjük a káprázatot.  De jön még a
java...  Roszik Hella egy személyben játssza el a családi tablót,  csúf kisfiútól apáig-anyáig,
Tóth Simon Ferenc népi akrobatikája  még az ördöngős  Mátyássy Bencé-t is ájulatba ker-
geti, igaz, Ő később fergeteges dervis-hastánccal parádézik. Herczeg Tamás a komor hang-
fekvés és az ármányos indulat mestere,  míg  Vári-kovács Péter a luciferi rossz szikrázó dé-
mona,  Friedenthál Zoltán zsugori kövérként, romantikus szerelmesként egyaránt hiteles,
gólyakalifának meg egészen állat! A vén erdei csoroszlyában szinte felismerhetetlen az égi
Kiss Diána Magdolna,  bávatag tündérkéje is istenien butácska,  virtuóz pantomimje a me-
chanikus géplény szerepében nem akadályozza  Olympia nagyáriájának gyönyörűséges elő-
adásában, amely után  még a nagy Offenbach is összecsapná a tenyerét!  Kontrasztként a
híres dallam, mint az elhagyott menyasszony  fájdalmas panasza,  Radnay Csilla  lírai inter-
pretálásában, pianisszimóban is elhangzik: dramaturgiai, énekesi bravúr!  Bánfalvi Eszter a
szemünk láttára töpörödik törpévé, szédületes koreográfiával, bravúros intonációval, félel-
metes játékkal hitelesíti az Üvegmanó elképesztő figuráját,  /igaz, egy derék kolléga kezei
helyettesítik a két lábát.../
Harangi Mária és a  CsodaCsapat  az év egyik legnagyobb színházi élményével ajándékozta
meg a kicsik-nagyok seregét, biztosak lehetünk, a folytatás sem marad el, Ascher, Zsótér,
Pintér, Mácsai  után várjuk a többi arra érdemest,  Bagossy-t, Kovalik-ot, Vidnyánszky-t...
Ez a társulat kiköveteli magának a legjobbakat, mert minden elképzelés megvalósítására ké-
pes, sőt, mindig egy kicsit többre is!  Tovább is van, mondom még...!!!

Ujjlenyomatot még nem vesznek, de pszicho-tesztek, hazugságvizsgáló, grafológia: az él- és
ál-tudományok minden eszközét bevetik az állásinterjúknál. kérdés: akkor hogyan kerül be
ennyi alkalmatlan kétbalkezes vezetői pozícióba?!? Az alternatív körökben jól ismert, de kő-
színházban most debütáló   Baksa Imre  csalhatatlan érzékkel találta meg ezt a krimi-logiká-
val felépített,  rendkívül érdekes és időszerű darabot.  Két színészt is hozott sikeres alter-
natív rendezéséből, a Dakotá-ból,  közülük  Ficzere Béla termetéhez illő, nyugalmában faj-
súlyos alakítással lepett meg,  amelyben beszédes csendekkel, apró gesztusokkal hitelesen
formált egy összetett jellemet.  Botos Éva  a tőle megszokott, hiteles érzelmi töltésen túl,
biztos tudatossággal ábrázolta az elfojtott rosszindulat és a tudálékos fölény vonásait. Vass
György  pengeélen táncoló, rendkívül nehéz szerepében,  merész gesztusokkal, a szélsősé-
gek bátor vállalásával, a produkció szenzációjává emelkedett. Huszár Zsolt figurájának csu-
pán taszító,  unszimpatikus részét tárta elénk,  megfosztva minket az együttérzés legkisebb
lehetőségétől is. Többet nem árulhatunk el, mivel a darab rejtvény-jellege, a rendező által
kiválóan felépített feszültsége látná kárát.  Percről percre szembesülünk azzal, hogy vajon
mit is tennénk az éppen előttünk játszódó helyzetben és ez a kérdőjel-halmaz  bizony elki-
sér majdand a színházi este után is.  Baksa Imre  erőteljes felütéssel indította nagyszínházi
pályafutását, avatottan alkalmazta az alternatív szcénában szerzett tapasztalatait, a spanyol
kortárs drámára való kitekintése pedig immár másodszor hozott fényes sikert. Még azoknak
is ajánljuk ezt a darabot, akik nem ismerik, avagy elutasítják a színházi másságot: egy látszó-
lag hagyományos művet láthatnak,  a legmaibb témában,  a legkorszerűbb megjelenítésben.

Hogy ne istvánozzunk már annyit, meg ne lászlózzunk, bélázzunk, főleg, ha szentekről van
szó... Rubljov-i középkor volt ez az egész árpádházi história, amelyben a gyerekgyilkosság,
a kínhalál, a vakítás  a politika természetes velejárója.  Nem is lehet másképpen beszélni
hőskorunkról, mint az abszurd irónia gyilkos humorával. Spiró legjobb formáját futja, kirá-
lyai, leventéi, asszonyai bájos szörnyetegek, nyelvezete emelten kemény, szituációi kiéle-
zettek, tanulság nincs, de él a színpad.  Almási Tóth András megtalálta a stilizáció kifeje-
ző arányait,  az árnyalt deklamáción túl sokat bízott a gesztusokra, a mozgás-koreográfiá-
ra.  Sikerült egyéníteni  a történelmi arcképcsarnokot és ebből néhány  egészen kitűnő
alakítás született. Orosz Ákos /még e.h!/ imponáló biztonsággal hozta az indulataiban de-
liráló apátot,  Törköly Levente  skálája a suttogó vak-monológtól a vérnősző brutalitásig
terjed, néhány túlharsogott mondattól eltekintve, különösen, mint kamaszkorú Vak Béla,
Lengyel Tamás  kimunkált alakítással jeleskedett.  Igazi meglepetésnek bizonyult  Kaszás
Mihály klerikális triumvirátusa: püspök, ex-főpap, pápa: mindhárom alakja kiemelkedő jel-
lemábrázoló képességről tanúskodott. De akiért kétszer néztük meg az első felvonást, az
Dolmány Attila,  akinek évről évre kiforrottabb,  emelkedő ívű színészpályája  II.István és
Könyves Kálmán  szerepében  beláthatatlan csúcsokra ért.  A félnyomorék könyvmolyból
szemünk láttára torzul  bosszúálló  III.Richárd-dá,  az eleve gátlástalan, sötétlelkű Istvánt
viszont utolsó, királycsináló tette teszi emberré, igazi uralkodóvá. Felejthetetlen, amikor
szinte a túlvlágról mered ránk: "...Látok, most látok..." és a nemlétbe zuhan.
A szünet utáni részt nyugodtan el lehetne hagyni. Kifogy az író muníciója, egyhelyben to-
pog a dráma, se ok, se történés, egyedül  Varga Klári sistergően izgalmas figurája emléke-
zetes.  A jóval hosszabb első felvonás azonban  ragyogó teljesítmény,  amely jelentős állo-
más a rendező és a színház életében.

Simon Balázs  hazai pályakezdésének  egyik lendületes opusza volt a mai napig eleven, de
remélhetőleg még nem aktuális Katajev-darab, élesen fogalmazott, feszesen pergő, lenyű-
gözően mulatságos előadás Szolnokról.  Koltai M.Gábor  szereplői kissé idősebbek,  a han-
gulat inkább derűs, a szituációk finomabbak, de a jóízű nevettetés most sem marad el.
Menszátor Héresz Attila, Galamb Anrea, Nagy Mari elegáns komédiázással jelenítik meg a
szovjet társbérlet jeleneteit,  Honti György  pedig,  nagyszerű jellemábrázoló készséggel,
izgalmas egyéniséggé formálja parádés figuráját. Mint mindig,  Dióssi Gábor most is delikát
karakterét kamatoztatja sziporkázóan humoros epizódjában.
Aki inkább a hagyományos vígjátékot szereti, azonnal kerekedjen fel és siessen a Tháliába,
ahol néha-néha fellelheti a  Tatabányai Jászai Mari Színház pompás vendégjátékát.

Egy éven belül hat fantasztikus előadás: nincs színház, amely hasonlót produkált, mégis ag-
gódtunk kissé, hallván, hogy az új darabot önerőből írják, rendezik, díszletezik, zenélik és
játsszák.  Mert csak kell az egyszemélyes végső akarat, amely összefogja, egységbe szerve-
Zsótér, Ascher, Mácsai és Harangi Mária után rendezést felvállalni önmagában merész bra-
vúr, de ilyen nagyszerűen megalkotni egy önálló színpadi művet: revelatív csoda!!!  A ked-
vesen butuska rendőr szerepében fergetegesen komédiázó  Herczeg Tamás igencsak oko-
san szerkesztett,  racionálisan átgondolt,  pompás játékalkalmakat kínáló darabot írt, volt
mibe épülni a tagság ezer ötletének. Nejlon függönyök, fürdőmedencévé alakítható emel-
vény:  a minimál-díszlet  maximális lehetőséget biztosít  a szinte követhetetlen fürgeségű,
a tér legkisebb zugát bejátszó mozgásoknak.  Filmszerűen pergő,  viharos tempójú jelene-
tek, dal-betétek, természetesen a zenei hátteret is az együttes adja... Az a sokat emlege-
tett,hőn áhított csapatmunka, mindenki mindent tud és mindent csinál, mégis megőrzi sa-
játos egyediségét. A szilfidalkatú tündér, Kiss Dia marcona verőlegénnyé vedlik, aki legfel-
jebb sértődékenységével és mennyei énekével árulja el nemét, az ellenfél oldalán Takács
Nóra Diána változik vajúdó kismamából  terrorelhárító különítményessé.  De van, aki végig
megőrzi  a negédes nőiességet:  Radnay Csilla  feleség-monológja  igazi telitalálat.  Polgár
Csaba elvetemült entellektüel-gengsztert teszi  rokonszenvessé,  Tóth Simon Ferenc bru- 
tál-rappelésen túl, több alakban is jeleskedik.  A songok különben is dermesztően hatáso-
sak, nem is beszélve elővezetésük minőségéről: a japán külsejét rendőrfőnöknőire cserélő
Szilágyi Kata  például,  gengszter-fiúként,  taicsi-akrobatika közben hajladozva,  végül híd-
ba hajolva dalolja csábdalát. Bánfalvi Eszter egyaránt briliáns technikával játszik kompjute-
ren és basszusgitáron, de hogy mire képes zeneileg ez a Királyi Gárda, azt a csúcspont kö-
zelében mutatja meg: a capella énekelve zsolozsmázó négyszólamú motettát, az ostrom ve-
tített kiáltásokkal megjelenített "néma hangzavara" előtt... Az események gyújtópontjában
Mátyássy Bence áll.  Eddigi szereplései alapján is bízvást tudtuk, hogy bármilyen karaktert
képes tökléletesen megformálni, de íme kiderült, hogy kamasz-lénye igazi ifjú hőssé érett,
mozgása káprázatos, játéka megkerülhetetlenül szuggesztív, muzikalitása abszolút. Szimpati-
kus alkat, tud kemény lenni, van humora, tempóérzéke csalhatatlan. Magányosan vívja har-
cát a gonosszal,  uralja a teret és a színpadot,  többszörös halálában is győztes,  ahogy fé-
nyes győzelmet arat újra a HOPPart Társulat,  reményt keltve, hogy mégis van jövő a hazai
színház álmos ege alatt.
Jöhet a TV-filmeken /a/szocializálódott szellemi nincstelen, jöhet a gyerek és a nagypapa,
megkapja a magáét a vájtszemű ítész és az elvakult színház-rajongó egyaránt.
Halálkemény, de nem árt, HOPPÁ!!!:... ez nemes ART a javából!

Hetek óta gyűjtjük az erőt:  neki kéne ülni a litvánokról regélő soroknak,  de annyira
nagy a félelem: nem tudjuk kellő nagyságrendben érzékeltetni ezt a színházi csodát!!!
Mit lehet írni egy olyan előadás után,  amikor csak nagy-nagy csöndben sétálgatunk a
a gyulai  ÉlőVíz  kuruttyos partján, elrévülve, megsemmisülve, ujjászületve...
Látunk a színen tucatnyi másfél x feles álló farost-lemezt. Megelevenedne az alul kiku-
kucskáló lábakésmás-más mozgással, egyénített, groteszk koreográfiával surrannak fel s
alá.  Mögöttük rejtőzve a játék szereplői, alig-jelmezben,  az ő eszköztárukban a gesz-
tus, a pantomim, a tiszta deklamáció, az ének- és hangbravúrok helyettesítik mindezt.
Egyetlen kellék ez a nagyobbacska rajztábla,  amely miljom metamorfózisra képes: szi-
get és tó, pajzs, tető, bástya, ajtó, lejtő és ruházat. Követhetetlen ez a villódzó átvál-
tozás, mégis tökéletesen egyértelmű, mert hihetetlen ötletessége a történések elemi
logikájából adódik. A tömeg egy emberként él és mozog, az egyes színész viszont, csa-
patba épülve is megkapja a szólózás ajándék-perceit. Titániából négy van,  virtuóz Zu-
boly egyetlen egy,  ám az ezeregy arcú.  Oskaras Korsunovas-t káprázatos tehetsége
valóban feljogosítja arra,  hogy színházát önmagáról nevezze el. Brook és Mnoushkine
óta nem láttunk ennyire sokoldalú,  ennyire egyedi alkotó-rendezőt. Társulata pedig
maga a Csoda !!! Tetőtől talpig színészek,  bármit képesek megjeleníteni, amit képzel-
ni bírnak, ama több dolgokat földön-egen...
Őrjöngött a gyulai MűvHáz félháza... mert ennyien voltunk csupán.  A városban játszó
színész-stábok hol is lehettek?,  nem is beszélve a színházról írók amúgy túl népes tár-
saságáról,  pedig a vilniusi társulat tavalyi, nem is Korsunovas rendezte bemutatkozása
a Trafóban, igazán figyelemre méltó volt. Persze, rossz dolog szembesülni a litván és az
orosz példával, mert ha ez a színház, minek nevezzelek,  Dohos Hazai Teátrumocska...,
 Rumocská-nak, avagy egyszerűbben csak: ...ocskának?                              2005 nyár

u.i. De végre Budapest is hódolhatott az igazi kortár- színházi értéknek!       2007  ősz

Alkoholista szülők, drogos gyerekek, kődobálók kis gyilkosok, büntetés és bűn-megelőzés:
Kolibri-hagyomány, hogy meredeken belevág a legsúlyosabb kérdésekbe, éppen az ifjú kö-
zönséget szembesítve  a számukra leginkább tabunak kikiáltott,  de számukra a legtöbb ve-
szélyt hordozó témákkal. Na de családon belüli félgruppen vérfertőzés...: kicsit szorongva
kucorgunk a boltíves Kolibri Pinczé-ben, de percek alatt kiderül,  hogy ami Tóth Joczó-t,
a debütáló rendezőt illeti,  az nagyon is a helyén van. Térben, fényben,  képben és a leg-
fontosabban, a színészben, a színészvezetésben, a szituációk értelmezésében és megjele-
nitésében biztos kezekben van a gyeplő. A szuggesztív gesztusokkal gazdagon átszőtt natu-
rális jelenetek,  a rezzenésnyi tempóváltások mögöttes tartalmakat sejtetnek.  Erdei Juli
undorító létezésében is együttérzést képes kelteni, méltó ellenpólusa a mérföldes léptek-
kel fejlődő  Alexics Rita a következő generációt képviselve. Pillanatok alatt, észrevétlenül
huppanunk a legsűrűbb iszonyatba,  amely azért nem taszító,  mert az emberi kapcsolatok
szövevényével árnyalt. Mi lesz ebből, nem is sejtjük, de a rendező máris csatát nyert: egy
igencsak rázós expoziciót tett hitelessé, elfogadhatóvá, bizonyítván zsigeri tehetségét.
Megjelenik az Orvos, a Gyámügyes, később, mint Fehér és Fekete Manó, igaz, mindkétszer
egy buzgó rendőr kíséretében, nana!. itt készül valami...!!!  A horizont kárpitja meghasad,
árnyak stilizálják el  a vérnősző képeket,  átlépünk egy másik dimenzióba,  a szöveg verses
drámába vált, misztikus, mitologikus, tele rejtett utalással, az emelkedett stílus rítusaival.
És az együttes bírja!  Gazdag László és Sallai Virág  Tűz- és Föld-iszonyként is böcsülettel
helytáll,  Mészáros Tamás  pedig  szinte lubickol a Víziszony alakjában,  Kormos Gyula bru-
tális energiával ábrázolja és karikírozza is egyben azt a földiekkel játszó csalfa Reményt...
Fogalmunk sincs, mi történik,  de óriási, különleges és lenyűgöző,  csak annyit suttogunk
Juhász Gyula költőnk szavaival: "...nem tudom, hogy mi ez, de jó nagyon...!"
A ruházatok hirtelen változása  Orosz Klaudia  mesteri kezét dicséri, az ablakokkal tagolt,
jelképekkel titkosított,  egyénített és mégis összetartó egységet mutató jelmezek terem-
tik meg a szürreális teret,  párhuzamosan az indiai és flamenco-s  zenei közeggel /Bornai
Szilveszter/.
Ruszina Szabolcs ütődött Sanyiként  újabb bravúros alakításal rukkol ki,  a lear-i Bolond
szerepében aztán még tovább fokozza az iramot. Krausz Gábor, annyi pompás kis szerep
után, összetett és megfoghatatlan figurájával, talán a legjobban képviseli a fantasztikus
előadás extrém szellemét.
Hát ki ez a Jónás Tamás ?!?  Költőként már ismerős egy kicsit,  fogós dalszövegeket is írt,
de hogy ilyen,  talán egyedül a nagy  Wytkacy-hoz hasonítható drámát  adott nekünk !?!
Abszurd, groteszk - szürreál,  vízió és naturália,  szó szerint Ég és Föld: a téma a lét sará-
ban fetreng, de a korszerű színház szárnyal a felhők fölött.
Lélekvesztőbe ültünk rettegve és öt felvonásnyi értéket sugárzó, 65 percz után kiderült,
hogy gigantikus LélekEmelő-ben röpülünk a Hetedik Mennyországba.

A revelatív Jenufa és a fantasztikus Lady Macbeth után izgatottan vártuk Stravinsky-t egy-felvonásosait és pantomimjét Vidnyánszky olvasatában.  Nem jól kezdődött,  Szása Belozub
jelmez-karikatúrái és a rátermett színészcsapat ugyan élénk figyelmet keltettek, de az iszo-
nyatos "éneklés" porba döngölte a zenei élményt. Különben is, a  Mavrá-t csak! oroszul le-
het énekelni!!! Csupán az tartott vissza a szégyenletes meneküléstől, hogy a Katona törté-
te ének-mentes övezet...
/A "második", értékben vitathatatlanul Első! szereposztás sokkal többet nyújtott, lehetővé
téve a rendezés szellemes kakaskodásainak élvezetét is.  Nyári Zoltán  a szép éneklés mel-
lett pompás színészi alakítással örvendeztetett meg/.
Aztán egy kis csönd,  "a néma angyal áthalad..." és valami bűbájos, megfoghatatlan csodála-
tosság kezdődik.  A létra alászáll, a zenekari árok felemelkedik,  a kottatartók előtt szépen
deklamáló színiegyetemisták,  a zenekar pedig a pódiumon és markánsan szól,  ahogy azt a
nagy Igor elképzelte. Egy szál hegedű a bőgő-basszusok felett velőkig hat, íves dallamokkal
jeleskednek a fafúvók és még a trombita is finoman árnyalt . A bemasírozó Katona, a Narrá-
tor és a sokszólamú kórus egyaránt mondja, meséli, szavanként színezi a költői szöveget, a
játszók változatos alakzatokban követik és kommentálják a cselekményt. Mintha a feledhe-
tatlan Szarvassá változott fiú idéződne, Stravinsky-kísérőzenével! Vidnyánszky Attila alapo-
san megtréfálja a betokosodott opera-klánt: bemutatja ugyan a három zeneművet, de hál'
istennek sokkal többet ad nekünk:  vérbeli színházat, "új formák"-at, amelyben a szöveg, a
játék, a mozgás és a gesztus egyenrangú szerephez jut,  nem is beszélve az akusztikus ele-
mekről.  Andrej Belozub élete egyik legjobb kollekcióját vonultatja fel, a picassoi kubista
fekete-fehérek, a commedia del' arte utalások, a Nőstényördög buja melleinél is dagadóbb
vörös palást-buborék a zuhanásnál:  invenciózusan felépített jelmez-világ, amely állja a ver-
senyt a háttér chagall-i kollázsával. Vibrál, viharzik, lüktetően él a színpad,  kifogyhatatlan
a rendezői lelemény, de a bámulatos ötletek mindig a szigorúan komponált, gondosan ösz-
szecsiszolt nagy egész kiteljesedését szolgálják. Így lesz a huszonvalahány perces zene ke-
rete, kiszolgálója az órányi színházi remeklésének,  Ramuz se gondolta soha,  hogy monda-
tai a zseniális zenével azonos szinten képesek megszólalni...
Ebben a nagyszerű ifjú csapatnak óriási érdemei vannak,  játékban,  hangban,  mozgásban,
fölényesen uralták a terepet, annak ellenére, hogy ennél összetettebb föladat ritkán ada-
tik: minden elismerés  méltán illeti meg őket,  az avatott közönség részéről pedig a kiugró
siker is biztosított!  Molnár Gyöngyi  fenomenális vérnősző NőstényÖrdöge nemcsak a katonát bűvölte el, kan-alteregójaként  Csórics Balázs jeleskedett, fürgén ívelt mozgásával
 Hajdu Melinda  bohóca emlékezetes.  Szárnyaló deklamáció  jellemezte  Horváth Andor
Pierrot-jelmezes Narrátorát,  Bakos-Kiss Gábor  gesztusban, játékban, hangban erőteljes
jelenléte a darab izzóan eleven gyujtópontját képezte.
Ezen az estén az Opera halott volt, de Vidnyánszky Attila a surranópályán beosonva győz-
tesen csapott a célba, parádés leckét adva a korszerű színjátszásból!

A Sirály és Molnár Ferenc óta számos írófigura született jeles színpadi szerzőktől,  Hamvai
Kornél egyedi nézőpontú,  friss színekkel gazdagította  a repertoárt.  Cselekménye a válás
ocsmány szörnyűségei mentén halad, szerkesztése, poentírozása,  a befejezésként csatta-
nó lövéstől eltekintve,  arányos, szellemes, ütős.  Göttinger Pál  minimál-színpadán biztos
kézzel, határozott tempóban vezényli az előadást, a most diplomázó prózai osztály ifjaiban
pedig a legjobb alkotótársakat  találta meg. Sajnos,  a feleség alakítója esetében kellemet-
len kérdéseket kell feltennünk.  Mi a bánat történik a Nem!színház.hu!!!-ban?  Miért mere-
vednek el sorra az Ódryn még annyira reményteljes lányok? Boldogtalanok, Ötödik pecsét,
Lear: a legizgalmasabb egyéniség vesztette el arcát,  hangját és most ugyanezt érzékeltük
egy tavaly még annyira értékelt színész-kisasszony játékában. De ezen szomorú kitérő után
hadd zengjük himnuszát a férfinemnek! Tóth Simon Ferenc csendességében erőteljes piz-
zafutára mellőzi a szokott vagány-manírokat,  minden bizonnyal casting-hajhász színész, de
reméljük, hogy ez nem a most végző fiatalokra vetül önbeteljesítő jóslatként... Zrinyi Gál
Vince értetlenségbe bágyadt szomszédja  pompás karakter-remeklés,  gusztusosan elfogó-
dott evési gesztusai után, szinte látjuk,  amint egy szinttel feljebb a ventillátor helyett al-
mazott zárlatos hajszárítót szorongatja archaikus mosollyal... A főszerepben a már több al-
kalommal feltűnt  Ötvös András  elementáris tehetséggel lubickol  tág spektrumú szerepé-
ben,  ezer árnyalatát mutatva fel a szikár okszerűségtől  a vérgőzös dühkitörésig.  Színészi
palettája máris hihetetlenül gazdag, lendületes könnyedsége  lebilincselő szuggeszivitással
párosul, bármely vágyott feladatra készen áll,  amit csak tartogathat  a jósors egy ilyen szi-
porkázó mtálentumú ifjú aktornak. Csak egyet ne felejtsen: nem Falstaff szerepére készül,
hanem Hamlet-re, Jágó-ra, Mefisztóra...!!!
Ez a nagyszerű produkció tovább erősíti a Merlin koncepcióját, amely bátran ad lehetősé-
get a pályakezdőknek, akik méltán állíthatók példának a befulladt középszerrel szemben.

Sok sikert ért meg már  Parti Nagy Lajos eszementen zseniális ironette-je,  a legjobbak lu-
bickoltak nyelvi pezsgőfürdőjében,   Udvaros huszarettje,  Börcsök Zsótériádája mellett a
legfontosabb  Vasvári Emese elvarázsoltan absztrakt Jolánja volt az Ódryn, Máté Gábor ős-
bemutatójában.  De hogy valaki egyedül vág neki,  monodrámává fejlesztve/!/ az annyiszor
bevált művet, az példátlan merészség, istenkísértés. Ráadásul lemond a színpadi környezet
és a világítás támogató közegéről, az előtér műmárvány illemhely-falai között, a teljes kivilá-
gítás fagyos merevségében játszik.  Maszk semmi,  apró tárgyak segítik a szituációt, a zenét
viszont egy táskamagnó,  Darvas Ferenc hangjával, zenéjével.  A dalok olyannyira tökéletes
paródiák,  hogy nemcsak idézőjelbe teszik a stílust, de helyettesítik is.  Nyugodtan énekel-
hetők kőszínpadokon, senki nem venné észre az ördögi iróniát...  és akkor folyton az ope-
rettben csücsülnénk, mint hajdan Kaposváron.  Pelsőczy Réka  páratlan beleérzéssel szer-
vült az alkotófolyamatba, váratlan megoldásokkal teremtett helyszíneket, megannyi ötlettel
adott lehetőséget a figura ezerarcú megjelenítéséhez. Lankadatlan tempó, kalandos stílus-
váltások: paródiától a szocirónián át a börleszkig, lassan kirajzolódó rejtett tragédia, komi-
kus bakugrásokkal,  - mindezt magától értetődő egységgé alakítja  a megvalósítás szárnyaló
eredetisége, az aprólékos kidolgozottság ellenére is szikrázóan nagyvonalú kreativitás. Egy
karácsonyfadísz lehet csillogó boa a nyakban,  ahogy  Bíró Kriszta  is lehet muszka kém és
délceg Bajkhállóy kapitány szinte egyazon pillanatban, a szerelmes grófkisasszony selypegé-
se pillanatkapcsolóval vált az ibusári peron megafon-hangjára. Kis öltözések, nagy átalakulá-
sok, hiszen minden a fantasztikus színészi átlényegülés mélyrétegeiből fakad. A végén a kö-
zönség gyékényesi gyorsként  pöfög át a rendes nézőtérre,  színesednek a fények, hullám-
zik a zene, dübörög a taps: Jolán színműve eléri a tomboló sikert, - Bíró Kriszta pedig vég-
érvényesen és visszavonhatatlanul fellép a Nagy Színészek Nagy Színpadára.

Besétál egy fél vonósnégyes és két csoda-nimfa énekesnő, a portál barokk színházra hajaz,
kecses vígoperai dallamok trilláznak elő, felmegy  Bagossy Levente duzzadó vitorlákra emlé-
keztető függönyremeke... és ott áll előttünk a magyar dráma archetipikus alap-budija, szí-
vecskés ajtaja mögött a magyar hőssel...!  Nem semmi kezdés!, amit tetéz a szereplők ékes
nyelvezete, rímes verssorokban elővezetve. Tasnádi István szellemes ötletei frappáns poén-
zuhatagként sziporkáznak, köznapi féltrágárságok szervülnek negédes fordulatokká, féltahó
TV-szleng ötvöződik alpári közhelyekkel.  A társulat meglepő könnyedséggel kezeli a szokat-
lan stílust,  Mácsai Pál rendező csalhatatlan érzékkel építi fel a szituációkat,  minden gesz-
tus korrekt és pontos,  jó tempóban,  ezer geggel pergeti az abszurdba hajló cselekményt.
Az  Izsák Lili  tervezte jelmezek,  a mindennapiból indulva,  a halálos finálé felé egyre több
gombbal feketülnek molieri kosztümökké.  Horváth Károly Lully-imitációja  zeneileg tagolja
kiválóan a darabot,  Bucsi Annamária és  Gál Gabi énekben,  játékban egyaránt jeleskedik.
Csuja Imre támadhatatlan hitelessége annyi magyar-ember alakítás után  most is telitalálat,
Bíró Kriszta mértéktartóan hatásos, mint popdíva,  Széles László diszkrét eleganciája még
egy gusztustalan pszichológust is szerethetővé tud tenni.  Meglepetés  Debreczeny Csaba
médiaszemélyisége, kimunkált, arányos, szuggesztív,  Mácsai Pál pedig,  igazán értékes ren-
dezői munkája okán, valóban megérdemli tapsos bejövetelét!
Eddig ajánlottuk az  Az arab éjszaká-t, a  Piszkavas-at és most itt a Finito, nem rossz telje-
sítmény három év alatt!  Ráadásul ez az előadás a nagyközönségnek is tetszik,  de a vájtsze-
mű törpe minoritás szigorúbb elvárásait is kielégíti.  Krétakör és a Katona között a harmad-
úton..., - na de melyik harmad ?!?      

Három éve már itt voltak,  akkor Moszkvai Vizicirkusz néven,  - most egyenesen Párizsból,
megújult műsorral,  még fantasztikusabb kiállításban.  Mert minden egyes párperces artis-
ta-produkció hatásában egyenértékű köritést kap: a vízben szinkronúszó lányok, a poron-
don tánczosok... és minden képben másak  a pompázatos jelmezek.  Van amikor csak  23
másod/!/percre villan be négy sárkánytarajos csodalány,  de a leghosszabb gyönyörködé-
si idő sem több néhány futó percnél. Tökéletes képzettségű mozgás, hatásos zene, elké-
pesztő fantáziáról árulkodó  parókák, álarcok, test-ruhák. Adjuk hozzá mindehhez, hogy a
girl-ök maguk az akrobata-sztárok,  akik az egyik pillanatban a kupolában röpködnek, a kö-
vetkező számban kartáncosok,  majd bohóc-párosként térnek vissza.  Földön, levegőben,
tűzön, vszen tobzódik  a csodálatos látvány,  az attrakciók  felülmúlhatatlan különlegessé-
gén túl, elementáris esztétikai élményt nyújtva.  Ötletesség: a talajtornából ismert ugrás-
kombinációk meghatványozódnak, ha ugrókötél-ritmus zabolázza sebességüket és ha mind-
ezt 12-en csinálják,  akik később aztán  egy -két-háromkerekű,   pici és óriási bicikliken is
bemutatják bravúrjaikat. Erő: márványkeménységű izomlányok kígyóhajlékonysággal, ukrán
Toldik egymást emelgetve.  A bátorság extrémitásai között lótuszvirágon lebegő gyönyörű-
ség fehér galambokkal, majd szivárványos szappanbuborékokkal zsonglőrködők az igazi po-
ézis pihentető békéjét hozzák.  Elephánt híján macskák,  óriáskígyó és alligátor, antropo-
morf fókák után, fókára hajazó, csak náluk kissé esetlenebb humanidák.
A felületes műsorfüzetekben gyermekműsorként hirdetik, a valóságban ez igazi színház, va-
lódi ÖsszMűvészet kicsiknek, nagyoknak, blikkelőknek és vájtszeműeknek.

Ha csak ez a lendületesen ívelő, viharfelhős rámpa lenne,  Gombár Judit nagy formátumú
színházat igénylő, mesterien világított díszlete lenne, már akkor is megérte volna kisétálni
az Orczy-kertbe. A melodramatikus hang-teret Janacsek  Kátya Kabanovája adja,  egy az
egyben követve  a mélyromantik cselekményt. S ha már Gombár:  az anya öltöztetése ré-
tegről rétegre tárja elénk  a kiváló jelmeztervező alkotó titkait,  amelyek minden ruháját
a darab cselekvő részévé teszik.  Balázs Zoltán  nagy erénye a pantomimikus jellemzés, a
gesztusok találó megfogalmazása,  a szöveget szinte feleslegessé tevő mozgás-színházi stíl.
A kisebbik lány többszöri végigtipegése a színen,  fondorlatos keringése az öltöztetési je-
lenetben, a férj hevesen vitatkozó körtánca: megannyi zsáner-remeklés.  A mozgáselemek
tökéletes egységet alkotnak a játszott szöveggel  Varjú Olga és  Kardos Róbert elementá-
ris szerelmi duettjében, ami, sajnos,  nem mondható el az előadás egészéről.  Az amúgy is
gyilkossá /vissz/hangosított szörnyű akusztikában, érthetetlen módon ordítoznak a szerep-
lők, ahogy szegény Tamás mondja, mintha a Zubolyt instruáló Herceg szavára hallgatnának:
"...ordítson még, ordítson még...!"   Az operai címszereplő  totális alkalmatlansága szembe-
szökő,  az annyiszor erőteljes  Makranczi Zalán nem talál fogódzót hiteltelen figurájában.
Kálid Artúr-t méltóságteljes rutinja átsegíti a nehézségeken, az egyetlen eredetien elkép-
zelt és nagyszerűen realizált szerep  Bakos Éva  félig őrült rokona.  Mindez azt jelzi, hogy
az ígéretes tehetségű rendezőnek csontig húzott szöveggel, csupasz cselekménnyel , min-
dent kizárólag  vizuális-motorikus-auditív fantáziájára bízva kellene  a tradicionális darabok-
hoz közelíteni, így könnyebben oldódnának a színészi munka görcsei is.
Dicséretére legyen mondva a produkciónak, a látványos színpadi vihar elmaradt,  de a fel-
bolygató villámos-mennydörgős égzengés bizony hiányzott az így csak sokat ígérő részlete-
ket nyújtó előadásból. Reményünk töretlen: lesz még Balázs Zolis Cunami a Maladypé-vel!

Két szereplő, de tulajdonképpen monodráma: a haldokló nagynéni passzív reagálásokra van
némítva. Vitathatatlan érdeme a bulvárszerző  Morris Panych-nak,  hogy kitalálta az unoka-
öccs fura figuráját, aki egyszerre gonosz és szánalmas, cinikus és szeretetéhes, akinek asex
létezése eleve paradoxon.  Ezt az érzelmileg retardált óriáscsecsemőt kiválóan jeleníti meg
Jámbor József "Dzsózy",  akit eleddig inkább  merész kortárs-rendezései tettek elismertté,
/Garaczi: Csodálatos vadállatok,  Filó Vera: Szobalánynak Londonba, Bizio Élet-Halál, mind a
Zsámbéki Nyári Színházban/. A nénikém szerepét bárki eljátszhatta volna 50-en felül, a ren-
dező  Cserje Zsuzsa  vakmerő húzással egy hajdani hírességre osztotta,  aki félig bénán, le-
épülve, szinte az élet-halál mezsgyén tántorogva létezett a színpadon, iszonyatos valószerű-
ségű memento mori-ként. Blaszfémia, sírgyalázás, vagy búcsú-ajándék az /élet/pálya végén?
A néhai Kiváló Művész-nek  tétova mimikára futotta, utolsó, egymondatos megszólalása mé-
gis félelmetesen hasított.  A kockázatos trouvaille jogosultságát azonban teljes mértékben
igazolta  Jámbor József mívesen kidolgozott, ezerszínű alakítása, amely a kétségbeesett él-
niakarás apoteózisát teremtette meg.  Mert millió efajta csodabogár él itt köztünk,  az Em-
ber legnagyobb értéke és titka  a felmérhetetlen változatosság és bizony, Híveim, nincs az
a különc őrült, akinek ne lenne helye közöttünk. A fantasztikus debreceni színész-rendező
mozaik-jelenetek hosszú során át tárta elénk Kemp jellemének baljós zugait, bírta szuflával,
találékonysággal,  minden gesztusa,  mondata váratlan újszerűséggel  lepett meg. Ahogy el-
mondta véleményét az emberekről, akiknek "törtetés-szaguk van, ahogy a sikertelen mérge-
zési kísérlet után  ráförmedt sírba kívánt rokonára : "...Mivel vádolsz?...", ahogy lassan ráéb-
redt, mennyivel jobb egy haldoklót ápolni,  mint rohadt kis banktisztviselőként gályázni, az
sem megannyi színészi bravúr. További felsorolás reménytelen lenne, nézve-átélve egy pilla-
natig sem lankadt az egyre hevesebb beleérzést kíváltó nagyszerű játék.
Nem véletlen, hogy a Best of 2006 monodráma-kategóriában Jámbor József-é lett a pálma!  

A Gézagyerek óta  Háy János nem tud hibázni. Naturális mélyvízi abszurdja most is üt, kivá-
lóak a dialógusok, a groteszk beszédmód, a nevettető helyzetek. Talán nem kellett volna a
végén mini-tragédiába futtatni,  sokkal inkább vártuk a hazatérésre kényszerített Pityu bá-
csi fiának, a kilátástalanságba visszasüppedő záró-monológját. De így is, különösebb rende-
zés nélkül,  az eszméletlenül nagy beregszászi színészek  gyönyörűséges előadást produkál-
tak. Tóth László eleinte kicsit harsányra vette a falusi rokon figuráját, okoskodó kisembe-
re aztán megtalálta helyét a szereplők viszonyrendszerében.  Szűcs Nelli fantasztikus azo-
nosulással építette fel a hétköznapi asszony-feleség alakját,  aki ösztönös érzékenységgel
ismeri fel a mélyben,  fenyegető lassúsággal érlelődő  tragédiát.  Nincs szüksége szavakra:
ahogy almát hámoz, vagy reszel, az felér egy Hamlet-monológgal. Trill Zsolt káprázatos ar-
zenálját tovább gazdagította a kicsit gügye, végtelenül jóindulatú, sorsát felismerő, de el-
kerülni nem tudó vidéki fiatalember alakításával.  Játékának visszafogott ritmusa,  a kitar-
tott csöndek hihetetlen feszültsége, a végtelen belső tartalmakat sejtető látszólagos esz-
köztelenség alkotja grandiózus egyéniségének színészi kincsestárát.
Külön fejezet illeti a gyerekszereplőket, akik az egész beregszászi csapathoz hasonlóan, a
legendás  Vidnyánszky  Évike  néni  bűbájos köpönyegéből bújtak elő,  akik az iskolások
drámakörében diákszínjátszóként, tőle tanulták a mesterség, a művészet ábécéjét. Fehér
László és  Bíró Gyula érett színészeknek is dicséretére váló, magabiztos természetesség-
gel játszották nemcsak a saját, de a darabbeli karakterüket is, az előadás legnagyobb, vá-
ratlan nyereségét jelentve.
Végre nem kell hónapokig várni! egy-egy beregszászi színházi estére, a Tháliában havonta
többször is láthatóak lesznek a magyar színjátszás távoli csillagai.                      2005 ősz

Utóirat 2006 tavaszán:  Újra nézve a beregszászi csodát,  tovább fokozódott elragadtatá-
sunk.  Már-már aggódni kezdtünk  Trill Zsolt  egészségéért, annyira elnyűtt,  halálra vált,
áttetszővé kopott volt az arca,  annyira szánandóan esendő örök,  vesztesnek láttuk. Ma-
gánúton kaptuk a megnyugtató hírt:  minden rendben, kicsattan, mint az alma!, csak hát
ekkora színész...

A nyári könnyed Delila után,  ifjú titanidánk újabb bizonyságát  adta nagy reményekre jo-
gosító tehetségének.  Csehov örökbecsűje konszolidált formában játszódik Kállóy Molnár
Péter vártnál jobb rendezésében,  Karácsonyi Zoltán és Dolmány Attila figyelemre mél-
tó alakítása említhetést érdemel,  de az igaz  reveláció  Szabó Margaréta  Irinája. Húszé-
vesen bájosan naív, csapongva bizakodó, ábrándos,  sudár és csodaszép.  A távírdai mun-
ka lestrapáltságában kiábrándultabb,  szomorúbb,  de még mindig hisz  a szerelemben és
ami a legfőbb: Moszkvában.  A színésznő túl az artikuláció kifejező zeneiségén,  a gesztu-
sok,  a mimika nyelvével is  nagyszerűen bánik.  A sógornő  álságos kedveskedését elsava-
nyodó arccal,  Szoljonyin udvarlását egy tálca teáspohár  odalökésével hárítja el. Figurá-
ja töretlen egységet képez,  ritmus- és hangulatváltásai  csak színesítik a jellemképet. Az
évad jelentős alakításai közé csak azért nem sorolhatjuk még,  mert a főpróbán mindösz-
sze az első részt láthattuk, de csalhatatlan biztonsággal kijelentjük,  a csalódás és a meg-
békélés képeiben sem fog csalódást okozni.
Szabó Margaréta rövid idő alatt a fiatal generáció legjobbjai közé robbant be, minden le-
hetőséget megérdemel, mert a legnagyobb drámai szerepekre is érett már.

Aligha találhatnánk olyan hazai színházat,  amely nyolc női szerepet igazán megfelelően tud-
na kiosztani. Lorca darabja viszont remek és nagy csábítás: Csiszár Imre meglepően jól fog-
ta meg rácsok mögé szorított sorsok  kamara-drámáját.  Szépen vázolta fel  a karaktereket,
az erotikus képzelgésekben fuldokló Magdalenát, az Amelia-Martirio duót, később azonban
ejtette a szálakat, a tétován visszatérő maszturbációs célzások félresikkadnak, csak a gyűlö-
let és a vágy marad. A szerelem és a  izzón sugárzó megtestesítőjeként újra remekel az egy-
re kiválóbb  Szabó Margaréta. Harcos szenvedélye, heves mozgása,/amely megérdemelt vol-
na egy kicsit változatosabb kidolgozást/, élénk gesztusai és arcjátékának néma jelenléte is
középponti figurává emelte Adelát.  Ellenfelei színészileg nem képeztek ellensúllyt, feltűnő
volt viszont  Prudencia szerepében  Szilágyi Zsuzsa, akinek markáns játéka az előadás leg-
emlékezetesebb értékét jelentette.
Ajánljuk mindazoknak, akik Schilling Bernardáját a Katonában nem láthatták...

Crédónknak megfelelően mi nem kritizálunk, mi: ajánlunk. A  Pinczés István által kiválóan
rendezett Világtalanok-at igaz szívvel nem ajánlhatjuk, mégis beszélnünk kell róla. Elöször
is az eddig már több darabot író színházrendező   Kiss Csaba /De mi lett a nővel, Hamlet/
miatt. Jól megfogott alaphelyzet, majdnem hibátlanul felvázolt kibontakozás, végül a kon-
fliktus sete-suta ábrázolása, hamis végkifejlettel.  A valós dráma végig ott lappang a dialó-
gusok mélyén, az ismétlődések, félmegoldások azonban hiteltelenítik a cselekményt. Egy
alapos dramaturgiai segédlet még mindig helyrepofozhatja a nyelvében,  megtapasztaltsá-
gában ígéretes művet.  Amennyire, szándékával ellentétesen, nem balladisztikus, annyira
otthonos a naturális, köznapi világban /Lányok első jelenete, a várótermi kép/.
A másik ok, ami miatt muszáj vélekednünk az előadásról, a színészi megvalósítás. Legembe-
ribb hozzáállással is csak sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy  Bertók Lajos  most sem tud-
ja megoldani az indokolatlanul ráerőltetett főszerepet. Töredezett, zaklatott, nézhetet-
len. Stefanovics Angéla és különösen  Dolmány Attila nagyszerűen helytáll,  de az igazi,
szívmelengető meglepetés a női főszereplő: Szabó Margaréta !!!
Berobban egy sistergő kamaszlány,  izzó vágyakkal és igéző külsővel, begyujtja a képzele-
tet, beragyogja a színpadot.  És beszél és visít, hadar és nevet: bakfis is, meg jussát kívá-
nó felnőtt nő. Káprázatos felütés, melyet az ismerkedési jelenetben ezerszínűen árnyalt
jellemábrázolás követ. A döntés kétségeit, majd a kétségbeesett kapaszkodást hangban,
testnyelvben,  arcjátékban egyaránt delejes szuggesztivitással jeleníti meg.  Aztán az el-
szántan céltudatos fiatalasszonyt és a vágyait korlátozni képtelen szerelmes embert cso-
dálhatjuk.Tragikus ösztönösséggel csókra kínálja magát a vak fiúnak, aki csak sejti, de mi
látjuk is szemében  a tudatalatti vakvilág borzongató mélységeit:  felejthetetlen pillanat!
Tud visszafogott, fojtottan halk lenni, - könnyedén köznapi, ha kell,  kitöréseinek ritkán
tapasztalt súlya és hitele van.  Szabó Margaréta  kiugróan fantasztikus alakítást nyújtott,
ezért kopogjuk ezen sorokat,  ezért, minden negatívum ellenére,  már csak miatta is ér-
demes megnézni ezt a darabot.

Második  évadának  utolsó bemutatója tovább  erősítette reményeinket:  egy új művész-
színház indulásának szurkolhatunk. Pedig  a csupasz  színpadon árválkodó öt széket látva,
borzongtunk: már megint egy kibírhatatlan üldögélős semmitmondás.
Csakhogy   Roland  Schimmelpfennig  eleve öt párhuzamos álom-monológot alkotott, me-
lyeket szinte mondatokra tördelt és így, hangjátékszerűen építette fel a cselekményt. A
szereplők tehát jogosan ücsörögnek, mélázva merengik maguk elé szövegüket és csak ak-
kor néznek, kivételesen egymásra, ha a történés végre egy helyszínre sodorja őket.
Az író fölényes biztonsággal bánik képzeletgazdag anyagával,  Bagossy  László  rendezése
kiválóan gazdálkodik tempóval, értelmezéssel,  bravúrosan adagolja a minimálcselekményt.
Az együttes híven mutatja a leendő  Örkény  Színház  struktúráját: vannak alkalmatlanok
és vannak nagyszerűek.  Für  Anikó,  Mácsai  Pál  jól oldotta meg szokatlan feladatát, az
eddig inkább naturális  készségeiről  ismert, alkati adottságaival kitűnő  Csuja  Imre  most
átgondolt, hiteles, minden ízében pompás alakítást nyújtott.                       2004 tavasz

Két év múlva sem  veszített  eredetiségéből,  varázslatos szőnyegek övezte  térben izzik a
szűkszavú cselekmény, az azóta kórosan elburjánzott "ülős" darabok szoernyue divatjában
igazi élvezettel álmodtuk magunkat az arab éjszakába.  Bagossy zenei építkezése, az elho-
mályosuló jelenet-végek költészete, a kihangosított monológok visszafogottsága a legérté-
kesebb rendezői teljesítmények vonalába emeli az előadást.

Első alkalommal sikerült  Vidnyánszky Attilá-nak budapesti társulatot betörni: a dán Line
Knutzon abszurd komédiájában az inkább másodosztályú csapattal nagyszerű előadást pro-
dukált. A darab nagyon érdekes,  gondolatgazdag,  igaz és ötletes,  lassacskán már nálunk
is aktuális lészen, mivel látszat-konfliktusok hínárjában vergődő látszat-életekről szól.
Alekszandr Belozub üvegfalú forgószínpada, jelmezeinek kivételes karakterizáló képessége
azonnal feltűnik. A kislány babaruhája, a feleség síszemüvege, amely aztán hajék és diadém
alakjában is visszatér,  a gratuláló pár elegáns palást-ruhái emlékezetesek,  de elmondható
ez bármelyik jelmezről is.  Belozub mesterit alkotott és most is biztos alapot ad a rendező
tobzódó vizualitásának.  Mert Vidnyánszky szinte mondatonként teremti meg a darab köze-
gét, fényváltással, zenével, a színpad forgatásával tagolva,  gazdagítva a cselekményt.  Nem
hiányzik a szokott infernális végítélet-fokozás, az univerzálissá tágított csúcspontok fortisz-
szimója. Az aprólékos kidolgozottság ellenére, gördülékeny folyamatosság a jellemző. Az el-
ső rész börleszk-elemeket sem nélkülöző, komikus hangvétele után, az időskori lepusztulás
csöndes lírája sem válik vontatottá, noha ez a felvonás az elsővel azonos hosszúságú. De ez
mennyei hosszúság!, tűnékeny zenével, párás fényű eső-harmattal és Nagy Mari hihetetlen
fínomságú figurájával. Az ötvenötéves kislány és a bosszúálló bakfis patológiáját jelenítette
meg élete legjobb alakításában, ritkaszép dikcióval. De az egész gárda meglepően helytállt.
Vidnyánszky  minden szereplőben a saját karakterben meglévő alapvonásokat  erősítette,
így alacsonyabbszintű átlényegülő képességekkel is  használható típusok születtek.  Ingrid
kőmerevsége, Rebekka hisztériája, John grimaszai, Hilbert színtelensége,  azaz ezen színé-
szek gyengeségei: összeségükben, egymás mellé rendelve,  jóütemű poéntírozással egy él-
vezhető előadást hoztak létre.  A több éves közös munka csak-csak beérett egyszer: sike-
rült maradéktalanul realizálni  Vidnyánszky Attila nagyívű elképzeléseit,  a budapesti szín-
házak esetében először, de reméljük, nem utoljára...
Aki komédiát vár, nem csalódik, aki abszurdot, megkapja a magáét. Van blődli is dögivel és
bizony,  a vége felé,  emelkedett poézis is. 
Az  Új Színház  csúnyácska békáját  egy estére  mesebeli királyfívá csókolta a beregszászi
Nagy Varázsló: "...Na végre!", hogy a darabot idézzük.

Nemsokára tényleg  Örkény  István nevét viseli és reméljük, nemcsak jelképesen szakít az
iszonyatos  Madách-os hagyományokkal. Az elmúlt két évad pozitív vonásokat mutatott, ta-
lán a társulat/át/-építés is sikerülni fog.
A szerző  Kripli-je régen futó sikerdarab, az alapanyag most is megfelelő, az ifjú rendező
meglepő magabiztossággal, találékonyan, hatásosan állítja elénk az ír tragikomédiát. Mor-
bid humor, abszurd helyzetek,  nagyszerű  játéklehetőség a  négy szereplőnek. Az egyre
jobban feljövő  Béres  Ilona  az együttes nagy színészévé nőheti ki magát, bizonytalan in-
dítás után   Máthé  Zsolt a végjátékban jeleskedik,   Bíró  Kriszta  a csillagot  is lejátssza
az égről kár, hogy alkatilag nem megfelelő, kiégett "piszkafa" vénlány helyett hetykécske
fruska.  Szabó  Győző fura karaktert épít, a második felvonás felét pedig, káprázatos szó-
lójával szinte egyedül játssza el. Félelmetes komédiás, óriási jellemszínész !!!

Csak így tovább:  Abcug  Madách !   Éljen  Örkény !!!

A BEST OF 2003:  "az év legjobb előadásá"-nak minősített  fantasztikus produkció az néha-
néha még szerepel a  Nem!Szín!ti-ben. A Mohácsi testvérek darabja a teljes, negyventagú
kaposvári társulatot és a nézők 4 és fél óráját veszi igénybe, nem is beszélve a rekeszizmok-
ról. Alacsonyabb toleranciaszintű többségi egyedek csak személyi motozás /kiskés, villa, fa-
kanál/ után, leszedálva és szájkosárral léphetnek be a nézőtérre.
Mohácsi János most is eget-földet mozgat, süllyesztőtöl a zsinórpadlásig, ókortól  a  szebb
jövőig:  igazi színházi csemege lesz és hetekig kitartó rágódnivaló...

Nem véletlenül kerül az Operaház Wagner-bemutatója a színházi rovatba. A művelt Nyuga-
ton elképzelhetetlen  a  hagyományos operajátszás, minden premier korszerű, átértelme-
zett cselekményű, idézőjelbe tett, aktualizált hozzáállást kíván.  Ennek a szemléletnek el-
ső megnyilvánulásait üdvözölhettük  Zsótér  Sándor / Szentivánéji álom, Törpe /, Kovalik
Balázs / Óriáscsecsemő, A csavar fordul egyet / és  Alföldi  Róbert / Faust / munkáiban.
Katharina  Wagner  fergeteges  Lohengrin-jével bizonyítja, hogy a  kibírhatatlan unalmú
Wagnereket is lehet izgalmasan prezentálni. Nem rontjuk a leendő néző esélyeit a válto-
zatos meglepetések,  merész fordulatok,  kimunkált gegek és csalfa víziók felsorolásával,
csak annyit mondunk,  hogy mindezekkel együtt,  a fenomenális rendezéshez méltóan a
társulat és egyes énekesek különösen,  kiváló teljesítménnyel teszik naggyá az előadást.
A bemutatón   Sümegi  Eszter  Elzája hangban, játékban egyaránt pompás volt,  Perencz
Béla meglepően markáns, a  címszereplő   Kiss B. Attila  pedig jelenetről jelenetre egy-
re inkább belelendülő alakítást nyújtott.

Kilenc rabbal összezárva egy szűk cellában, van köztük gyilkos, sikkasztó, pedofil és rabló egyaránt, nem színházi idill: valóban a gyomrunkban érezzük az összezártság, az egymásnak feszülő fékezhetetlen indulatok fojtogató feszültségét. És ezek a szerencsétlenek Dosztojevszkij-t próbálnak a "kulturális felemelkedés", na meg az egy-két nap kimenő reményében. A híres regény híres alakjaivá vedlenek át, a börtönélet eseményei egyre inkább keverednek Raszkolnyikov történetének fordulataival. Sopsits  Árpád, aki mint filmrendező /Céllövölde,Torzók/ mindig az élet poklának legsötétebb,legsűrűbb bugyraiba kalauzolt minket, zseniális telitelálata ez a szituáció. A figurák megfeleltetése, aprólékos kidolgozása kivételes beleérzőképességéről tanúskodik, a játéktér kialakítása és maga a rendezés pedig egyszerűen fenomenális. Mindenki a helyén van, tökéletes az együttes összmunkája, végre megtudhattuk. mennyi többre hivatott színész található a Bp.Kamaraszínházban ! Félidőben az érces "Kifelé!" parancsra még kitántorgunk a "szabadba", de lelkünket már bilincsbe verte a néma rettegés, hogyan is lesz tovább, hogyan végződik a cellabeli dráma, hogyan ér véget Raszkolnyikové és hogyan folytaódik a miénk ezután?

Eszméletlenül nagy előadás, nem lesz elég egyszer megnézni.

Sopsits másik rendezésében, az általa dramatizált  GOGOL:  EGY ŐRÜLT  NAPLÓJÁ-ban is tud teljesen eredeti meglepétessel szolgálni. A napló ugyanis toll helyett videokamerával íródik, ahogy azt a nagy André  Bazin 60 éve megálmodta !    Bertók  Lajos, ez a néha már latinovits-i léptékű nagy színész, kézben tartott kamerájával veszi saját játékát, a kép megjelenik a kivetítőn, így egyszerre látjuk őt a néző és egy operatőr szemével. Ebből szédületes párhuzamok, kontrapunktok, önreflexiók adódnak, az egész történés egy ötdimenziós térben játszódik. Bertók  Lajos alakításának sokrétű gazdagsága szinte felfoghatatlan, az őrület felé vivő út stációi pokoljárásra kényszerítenek minket is.

Vidnyánszky  Attila legújabb vendégrendezése nehéz terhek alatt rogyadozik. Maga a darab nem elég jó, nem ad választ arra, miért is gyilkol ez a szerencsétlen Zucco, laza epizódokban csupán elmeséli történetét. A másik ballaszt a társulat gyenge játéka,kivételt képez  Varga József, de hát ő /is/ beregszászi, csakúgy, mint a címszereplő, a zseniális  Trill  Zsolt, aki miatt mindenképpen muszáj megnézni ezt az előadást. A rendezés ötletekben és vizuális megjelenítésben most is hihetetlenül gazdag, árnyalt és kidolgozott. A brutális vaku-villanások és a sokkírozó zene pótolja az említett okokból hiányzó feszültséget.

A színészekre vonatkozó éles kritikánkat nagymértékben enyhíti egy szívmelengető kivétel. Botos  Éva az első pillanattól tragikus mélységeket sejtet a nővér szerepében, a vége felé pedig káprázatos monológban bizonyítja, hogy a Varrjak, vagy ne varrjak című, méltatlanul kevéssé ismert darabban nem véletlenül játszott és énekelt káprázatosan. Ha egyáltalán éneklésnek nevezhető az a kivételes virtuozitás, ahogy szavanként, szótagonként vált stílust, hangszínt, artikulációt, ezer titkot rejtve a legszimplább dallamba és szövegbe, mennyei magasságokba röpítve azt. Mindezt most tetézte az egész színpadot bejátszó csodálatos mozgás, na meg ama vörös esernyő, amelyet lényének katarktikus ellenpontjává bűvölt.

Úgy hisszük, igen sokszor fogunk bekukkantani kilenc óra után, hogy újra és újra lássuk  BOTOS  ÉVA  szólóját.            VISSZA !  VISSZA !!!

Lehetőleg az erkélyről nézzük !     ---  Már az első jelenetben, pedig az egy szobában játszódik, bizony a tenger sós hullámai nyaldossák a szereplők lábát. Később aztán egy az egyben szembesülünk a sötét hullámokkal egy elhagyott öbölben... Fura egy történet: nagyokat nevetünk csöndes hétköznapi szörnyűségek árnyékában. Varró  Dániel megint alkotott egy nemlétező archaizáló almagyar nyelvet, meghatványozva a  Kés a tyúk-ban bravúrját. De áll ez  Gothár  Péter-r is ! Döntött díszlete az áttetsző falakkal, vagy a vetítővásznas tér káprázatos lelemény, rendezőként meg most különösen eredetit alkotott.
Lengyel  Tamás címszerep naturális figuráját képes a tragédia magasságába emelni, meglepő érettséggel kerülve el a kripliség-adta szélsőségeket. Csomós  Mari  és  Schell  Judit két öregasszonya mintha ősi mítoszokból lépne elénk, Schneider  Zoltán viszont maga az iszapba ragadt vaskos erő. És az örök Kulka  János: viharosan pompás !

Nagy művészet, de igen szórakoztató is egyben, bárkinek ajánlható !